Helyzetek régen és most

A hatvanas években Tátrai Sándor kiakadt egy kupameccs után, de hétvégén a Hali legyőzte a Fradit. Sanyi bácsi megkérdezte: „Hová mennek, fiúk? Azonnal indulok maguk után!” A Romkert volt a „büntetés” helyszíne. Thomann Antal az 1973/74-es bajnokságban volt a Haladás edzője. A téli felkészülésre, ha jól emlékszem, valahová Graz mellé utazott a csapat. A mester mesélte, hogy egyik nap elengedte a fiúkat, de azzal, hogy 11 órára mindenki érjen vissza. Nos – ezt már a focistáktól tudom –, első útjuk egy örömtanyára vezetett, de a tarifa nem volt kedvező. Odébbálltak. Jó, akkor szexmozi. Igen ám, de annak jóval a megszabott határidő után lett vége. Most már mindegy – gondolták –, az élményeket öblítsük le sörrel. Fél kettő körül szinte kúszva érkeztek a szállásra, ám a mester éber volt, lecsapott rájuk. Takarodó, aztán majd holnap folytatjuk, Vas Népe-cikk, büntetés, egyebek – mesélte már itthon Thomann Antal. Másnap Halmosi felállt: Tóni bácsi, hibáztunk, jól éreztük magunkat, majd az edzésen pótoljuk a kiesést. Pótolták, sőt, tavasszal a félbeszakadt Vasas-meccs után két zártkapus meccsen legázolták az MTK-t és a ZTE-t, s ezzel bent maradtak az NB I-ben. Az ausztriai kimaradás így zárult.

Sárosi idején téma volt, hogy Farkas Laci nem fut eleget, mi legyen. Először társai hajlottak a mellőzésére, ám azonnal ott volt a kérdés: ki rúg akkor gólt? Persze, hogy játszott „Kuszi”.

Jómagam szakosztályvezetőként a női röplabdázóknál többször szembesültem helyzettel. Romániában, a volt Jugoszláviában, de egy keszthelyi edzőtáborban is. A Haladás Tapolcán játszott valami Nyári Kupa-meccset, ahová tudósítani mentem. Ezt használták ki a lányok. A kimaradókat kizártam a termes kocsiból, gondolva, vegyenek jegyet hazafelé. Tudtam, diákok lévén nincs pénzük. Eszük viszont volt, s közölték a kalauzzal, hogy a jegyük a hátsó kocsiban van. A szóvivő Hencsei Jutka vezetésével másnap megkerestek: jó, jó, de Feri... Aztán együtt mentünk edzésre. Tudni kell, akkor ők egy fillért nem kaptak a sportolásért. Ha büntetünk, nincs csapat.

Még egy mondat erejére idézném Tátrai Sanyi bácsit, aki azt mondta: látjátok azt a három lécet? Oda kell betalálni. Aki ezt tudja, annak mindig a pályán kell lennie. Futni ugyanis mindenki tud...

Most itt a Kenesei-ügy. „Kenő” az Újpest elleni gólja után leült a kispadra. Nem tudom, van-e más bűne is? Én poénként arra gondoltam volna: annyira elfáradt csereként, hogy le kellett ülnie... Irány a „fakó”, ami jelenleg az NB II. – szólt az edzői utasítás.

Nem próbálkozom lándzsát törni Artner Tamás feje fölött azzal, ha azt mondom, hogy én nyugodt vagyok, ha „Kenő” a pályán van és nála a labda. Ugyanis a bőr bármikor ama bizonyos három léc között köthet ki.

Még egy mondat a régi büntetésekről. Volt olyan időszak – az idősebbek emlékeznek rá –, hogy a vereség után a vasúti kátrányozóba küldték a focistákat. Később, már a modernebb időkben pedig csak akkor kellett bemenni a munkahelyükre, ha kikaptak. Rég volt. Van, aki azt mondja, akkor szögletes volt a labda.

Megjegyzés: azért bátorkodtam a fentiekről polemizálni, mert több évtizedes sportújságírói munkám során nagyon sok jó edzővel és remek futballistákkal dolgozhattam.