Adni szívből jó!

Ahogy közeledünk a karácsonyhoz, egyre nyomasztóbbá válik az a ki nem mondott, de jelen lévő elvárás, hogy adni kell. Adni kell, mert jönnek az ünnepek, és azért, mert. Csak. A legtöbben azon idegeskednek, hogy kinek mit adjanak, amire még futja, ami belefér… Ebből aztán feszültség, frusztráltság születik, és hirtelen minden, amit az advent és a karácsony képvisel (szeretet, béke, meghittség), a semmibe vész.

Nincs szebb az adásnál, én is ezt gondolom. De sem a görcsös akarással, sem a frusztrált kapkodással nem értek egyet. Nemcsak az az „adás”, amikor próbáljuk kigazdálkodni az adakozást.

Mikor dicsértük meg utoljára szeretteinket? A bókok, kedves megjegyzések, nüansznyi figyelmességek mikor tűntek el a hétköznapokból? Ha ezeket az „adás-generátorokat” visszacsempésznénk mindennapjainkba, akkor azok ünneppé válnának – a naptárban jegyzett dátumtól függetlenül.

Az elvárások rabláncok. Ha azért adunk, mert úgy kívánja meg a társadalom, a szomszéd, akkor nem járunk jó úton. Ha azért adunk, hogy aztán nagy mellénnyel dicsekedhessünk tettünk nagyságáról, akkor ez nem az adásról, hanem rólunk, és nem az önzetlenségről, hanem a feltűnési vágyról szól.

Az adás csendben születik, és halkan „történik”. Az őszinte adást nem kíséri sem dobpergés, sem világokat rengető harsonaszó.

Ha épp nincs egy lyukas garasunk sem, ha hiányában vagyunk egészségnek, diadalittas kiáltásnak, akkor adjunk legféltettebb kincsünkből: őszinte, élet kovácsolta, sors rajzolta, lélek érlelte mosolyunkból!