Megismerkedés a kis bölccsel

Én a többórás vajúdás, majd a császárom után örültem, hogy egészséges a bébi, és végre mindketten a saját testünkben élhetjük tovább az életünket. A császár alatt éreztem, ahogy kiemelik a babát a méhemből. Nem rossz és nem fáj, de pontosan éreztem mikor kivették onnan, ahol 9 hónapig növekedett. Fura, de nem volt kellemetlen érzés, nekem nem. Minden szülés más, és mindenkinek más a története.

Szóval a boldogságtól és a fáradtságtól mindkettőnknek az első és legfontosabb dolga az alvás volt. Manócska délután született, én valamikor az este folyamán felébredtem, de csak feküdhettem, nem mintha kívántam volna bármi más pozíciót, de azért akkora eléggé hiányoltam a „kicsi én” társaságát. Kedves ott dolgozó barátnémnek hála, megkaptam magam mellé a csini, cseresznyés ruhácskába öltöztetett kislányomat, aki érzésem szerint valahogy sokkal összeszedettebb volt nálam: békésen és jószagúan szunyókált az új ruhácskájában. Hihetetlen érzés volt, hogy teljes bizalommal és nyugalommal aludt rajtam, mellettem. Én meg csak néztem, néztem és nem tudtam betelni vele, meg az egésszel ami történt… létrejött egy új élet aminek aktív részese lehettem.

Azt hiszem ezt nem is lehet igazán felfogni. Néztem az ici-pici részleteit a „mini én”-t, aki mondjuk leginkább az Apukájára hasonlított. Imádatos volt minden porcikája. Ritkán sírt és a „kollégák” (egy szobában hárman voltunk friss anyák és babák) sírása sem zökkentette ki a nyugalmából. Az egyik legjobb tanács, amit kaptam egy barátnőmtől az volt, hogy bármikor, amikor sír a baba, a mellemre kell tenni. Cserébe béke volt és boldogság.

A szoptatás és az alvás csak része, igaz, talán a legfontosabb része a babázásnak. Szépen jöttek aztán az „erre nem is gondoltam” ügyek, amik a mindennapjaink részévé váltak…