Tíz éve: mancs a kézben! – Avagy vakvezető kutyával az élet

Amikor hat éve az utolsó pillanatban bekerültem a kórházba, vagy amikor ugyanabban az évben kitoltak az intenzívről, gondolatban jegyeztem a koccintásra méltó perceket. Ám a legszebb ünnep Lilimhez köthető.

Amikor beülök a gyerekek közé egy-egy foglalkozás alkalmával, hamar szóba kerül, hogy miként dolgoztam fel a megvakulásomat. Nem voltam szomorú, dühös vagy éppen rettentően magányos? Amikor visszanyúlok a múlt már félig elfeledett bugyraiba, halvány mosoly terül szét az arcomon. Emlékszem a könnycseppekre, a rám boruló, fojtogató sötétségre, a testi-lelki kilátástalanságra és arra, hogy parttalannak, céltalannak, értelmetlennek véltem minden napomat.

Ám az elfogadás művészete lassan besomfordált az életembe, s kezdtem ismét felállni. De a fehér bottal való közlekedés botrányosan ment: ön- és közveszélyes hadonászásomat rossz volt nézni.

Édesapám halála után a sors úgy írta a forgatókönyvet, hogy nem maradt más választásunk, mint a vakvezető kutyás lét.

Lili fehér jegesmaciként jött, látott – és mi beleszerettünk. A gombócból hamar felnőtt eb vált, s megkezdődött a hivatást adó kiképzés.

Tíz éve annak, hogy 2008 áprilisának közepén felköltöztem Csepelre, hogy összeszokjunk és hogy beletanuljunk a közlekedésbe.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor első utamra indultam az engem vadul húzó, lelkes, gyors kutyámmal. Látok, látok, újra látok! Ezek a szavak visszhangoztak a lelkemben. Újjászülettem. Esélyt kaptam az önálló, teljes, boldog életre. Egy hófehér angyal mancsaival kiemelt a sötétség ketrecéből, és új horizontot mutatott: közös sorsunk ragyogó egén.

Tíz éve már, hogy nap mint nap Lili hámfogójába kapaszkodva, telve hálával, szeretettel és „vak” bizalommal, mancs a kézben járjuk az olykor úttalan testi-lelki ösvényeket: békében, egyetértésben és egységben.