Hova lesz a világ mesterek nélkül?

Pontosabban még nem felszolgáló, „csak” tanuló. Viszont öröm nézni, ahogy dolgozik. Mindent úgy csinál, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – és persze ahogy a „nagyok” csinálják, akiktől a szakma csínját-bínját ellesi. Udvarias, mindig előre köszön, mutatja, hova ülthetünk, jártában-keltében pásztázza az asztalokat, figyeli, hogy mikor tölthet a pohárba, mikor szedheti le a leveses tányérokat. Megkérdezi, ízlett-e az étel, de nem rohan tovább, látszik, hogy érdekli is a vendégek véleménye. Kávéval kínálja a jóllakottakat, és ha látja, hogy valaki siet, int a főpincérnek, hogy hozhatja a számlát. Jó pincér lesz belőle – reméljük, hogy itt, és nem odaát...

Az a baj, hogy hozzá hasonló fiút nem látok sem az öregedő cipész mellett, sem a villany- vagy éppen mosógépszerelő mester oldalán. De mondják, hogy a szezonális, vízparti büfékbe is lasszóval fogják az embereket. Az egyik balatoni vendéglátós nemrég azt nyilatkozta, hogy ha valakinek van két keze, két lába, el tud számolni tízig – és persze dolgozni is akar -, akkor gondolkodás nélkül felveszi.

A barátnőmék háza melletti nyaraló nemrég gazdát cserélt. Az új német tulajdonos egy balatoni brigádra bízta a felújítást. Elmondta, hogy mit szeretne, és nagy nyugodtan hazautazott. Amíg ő otthon gondolatban tervezgeti a pepecül felújított nyaralóban eltöltendő nyarat, a barátnőm elképedve figyeli a szomszédban ügyködő „mestereket”. A minap, amikor meglátta a túladagolt purhabtól eldeformálódott, vadonatúj, több százezer forintos bejárati ajtót, elgondolkodott a pályamódosításon. Csak még azt nem tudja, villanyszerelőnek vagy burkolónak tanuljon. Ezért is drukkolok olyan nagyon a pincértanuló fiúnak...