Püspökmolnári ékessége a ritka fenyő - Sokan megcsodálják a Horváth család kertjében álló fát

– Nagyjából tizennyolc éves a fenyő – mondja Horváth Lászlóné Erzsébet, aki annak idején egy szombathelyi kertészetben vásárolta a fát. Akkor alig volt ötven centiméter magas. A püspökmolnári család egy hollandiai utazás során ismerte meg ezt a különleges fenyőfajtát, amelynek magyarországi életét – a kedvezőtlen időjárási körülmények és a fagyok miatt – a szakirodalom nem becsüli túl hosszúra. De hogy mire képes az emberi gondoskodás, azt jól bizonyítja a Kossuth Lajos utcai családi ház előtt álló – most már csaknem hét méter magas – chilei araukária vagy más néven pikkelyfenyő. 

– Amíg kisebb volt a fa, a téli hidegben náddal, kartonpapírral takartuk be, hogy ne legyen baja. Ma már ez nem kivitelezhető a magassága miatt, de úgy tűnik, az évek során hozzászokott a klímához. Évente 30-40 centit nő, felfelé is nyúlik, terebélyesedik is – mondták a házigazdák, akik büszkén számoltak be arról is, hogy sokan megcsodálják az utcafronton álló fenyőkülönlegességet. A chilei araukária amúgy egy igencsak méretes és szerteágazó tulipánfa helyét vette át Horváthék kertjében. Mivel ez egy igen szúrós fenyőféleség, ahogy nőtt, egyre nehezebb volt lenyírni alatta a füvet. Így kerül alá gyomgátló geotextília és fólia, valamint több nagyméretű kő is.

 – Déli fekvésű a házunk, így a fenyőt szinte egész nap éri a a napsütés, ugyanakkor az északi oldalról védve van a széltől, a hidegtől. A fa télen-nyáron ugyanolyan, nem veszít színéből és vitalitásából. Az idén első alkalommal tobozok is megjelentek az ágak végén, először nem tudtuk mire vélni a kis csúcsokat, amelyek jellemzően csak a fa közepén láthatók. Eleinte azt hittük, betegség támadta meg, de szerencsére nem így történt – tudtuk meg Erzsébettől, aki a kezdetektől nagy gondot fordított a fenyő istápolására. 

Horváthék a fenyőt eddig minden évben feldíszítették karácsony előtt, erre az idén még nem került sor. Hol az időjárás, hol valamilyen elfoglaltság szólt közbe. Tavaly 105 méternyi izzósor került a fára, ebből is látszik tekintélyes mérete. A chilei araukária – ahogy neve is mutatja – Dél-Amerikában őshonos, főként Chilében és Brazíliában. De már itt is kevés van belőlük, hiszen nagy részüket kiirtották. Európába a 18. század végén jutott el ez a fenyőféleség, Archibald Menzies skót növénygyűjtő jóvoltából, aki öt magot csíráztatott ki a hazafelé tartó hajóúton. A kis csemetékből Európában hamarosan szenzáció lett. A fa termése ehető, magjai pörkölve a legfinomabbak, állítólag ezért is szerették annyira az araukán indiánok.