Pincében bújtak el a borzalmak elől - Az egyházmegyei karitász által befogadott ukrán háborús menekülteket kérdeztünk

Alexina Stejfan tolmácsolt a beszélgetés során, akinek miskolci származású a férje, ezért tud magyarul. Ukrajnában éltek, ők is a háború elől menekültek el. Ma már a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász munkatársa, segíti a zárdában élők mindennapjait – csütörtökön például egy kisfiút fülproblémája miatt kellett bevinni a kórházba –, a férje festő, másodállásban segít a karitásznak. Lányuk, Szidej Kornélia május 7-én visszautazik, ha a szokásos légiriadókon túl nem lesz nagyobb baj addig Ungváron, hogy befejezze a zeneiskolát, mert csak „élőben” lehet vizsgázni. Az általános iskolát elvégezheti online. Az itteni zeneiskolába jár be most zongorázni, megengedték, hogy ott gyakoroljon. Már felvették a premontrei gimnáziumba. 

A Mikolajiv nevű ukrán tengerparti városból többen is érkeztek Szombathelyre az orosz támadás után. Mikolajivból menekült el Vaszilij Mylokostenko és Tatjana Taraszu, akik napközben az unokáikra vigyáznak, míg az anyuka dolgozik. A nagypapa 64 éves, Ukrajnában hajóépítő volt, itt is munkát keres, legszívesebben kertépítő lenne, nagyra értékeli a gondozott természeti környezetet. 

– Alig tudtunk elmenekülni Mikolajivból, mert veszélyhelyzetben mindig felnyitották a hidat, hogy az oroszok ne tudjanak bemenni rajta a városba, de mi sem tudtunk kijönni – mesélte. – A település egy félszigeten van, csak hidakon lehet kijutni, és csak egy út van Odessza felé. Állandóan hallottuk a lövéseket, repülők zúgtak a fejünk fölött, nem bírtuk, március 4-én útnak indultunk a gyerekekkel. A család azért jött Szombathelyre, mert az idősebb lányuk a férjével és a fiukkal már régóta Sárváron dolgozik, ő beszélte meg az egyházmegyei karitásszal, hogy itt fogadják őket. Most már az a lányuk is ugyanabban a gyárban dolgozik, amelyik velük jött.

 A zárdában jelenleg hét család lakik, egy anyuka két hét múlva szülni fog, van már egy hároméves fia. Egy másik anyuka is gyermeket vár, az ő férje is a háborúban van. Szabina négy gyermekkel jött, a legkisebb a rumi gyermekotthonba megy, a három nagyobb három hete a Váci iskolába jár. Irina két kislánnyal van itt. Elégedettek az elhelyezésükkel, azt mondják, ebédet is, főznivalót is kapnak, több segítséget, mint amire számítottak. Mikolajivból jött egy másik nagymama, Neonila Shevchenko is, aki napközben vigyáz négyéves unokájára, Misára. A zsebkendője után kap, amikor a menekülésről kérdezzük, nem tud könynyek nélkül beszélni. Nem élt együtt a lánya családjával, de február 23-áról 24-ére virradóra ott aludt náluk, hajnalban lövésekre ébredtek. Mivel a lakás közelében katonai repülőtér van, azt gondolták, ott történt valami. Aztán csend lett, majd sűrű lövéseket hallottak, és megértették, hogy elkezdődött a háború.

 Reggel hatkor telefonált az óvodavezető, hogy ne vigyék a gyerekeket óvodába. Összepakoltak, és a város egy másik részén élő testvérének házába mentek, február 24-étől március 12-éig annak pincéjében laktak más családtagokkal. Naponta visszamentek megnézni, mi van a lakásukkal, egy márciusi napon már úgy találták, hogy az ablakok tokostól kirepültek. Befedték vékony farostlemezzel, viszszamentek a pincébe. Március 12-én aztán a ház, a bejárat még állt, de mögötte minden tönkrement, és a kertben rakéták maradványai voltak. 

A bombázástól már a pincefalak is repedeztek. Akkor látták, hogy menekülni kell. Neonila már sírdogál, ahogy ezeket mondja, mert ő ugyan itt lehet az unokájával, de az 50 éves öccsét és annak 21 éves fiát is bevitték katonának. Az öccse felesége és a 12 éves kislánya Olaszországba menekült rokonokhoz. A lánya férje, Misa édesapja is harcba ment. Neonila lánytestvére a lányával és az unokáival azóta is a pincében ül, azt az apukát is behívták a háborúba. A meneküléskor egy olyan vonatot választottak, ami az akkor még nyugodt Odesszából Magyarországra jött, ukrán katonák segítettek felszállni.

 Budapesten, a Keleti pályaudvaron egy karitászos munkatárs javasolta, hogy jöjjenek Szombathelyre. Neonila örül, hogy itt biztonságban lehet a lányával és az unokájával, szép a zárdakert, játszhatnak a gyerekek, hálás mindenért, amit kapnak, de fáj a szíve a család férfi tagjaiért, reméli, hogy életben maradnak. Szeretne mielőbb hazamenni. 

A kis Misa viseli legjobban a helyzetet, már nem fél a mentőkocsi hangjelzésétől. Amikor idekerültek a zárdába, a mentőállomás közelébe, mindig kiabált, ha meghallotta a szirénát: „Mama, menjünk gyorsan a pincébe!” Megértette, hogy itt kórház van, nem háború, és nem katonák, hanem mentők járnak kint. Rettenetes és ijesztő volt hallani a háború hangjait, átélni, hogy nem tudunk hova futni, menekülni – mondja a nagymama, akinek Misa most a legfontosabb. A négyéves kisfiú tudja az ábécét oroszul, ukránul és angolul, tud húszig számolni. Magyarul nem tanult, de már magyar nyelvű meséket néznek a mamával a tévében, mert hamarosan a Szivárvány Óvodába fog járni.