Szombathelyen fog szülni a leszerelt ukrán katonanő - A férje most is harcol

Az ötéves Kira a saját lánya, a tizenegy éves Arina az édesapja második házasságából származó féltestvére, akit elhozott a háború elől, hogy gondoskodjon róla itt Magyarország nyugati szélén, ahol biztonságban vannak. A 27 éves fiatalasszony műkörmösnek és manikűrösnek tanult, dolgozott is egy szalonban, de mindig arról álmodott, hogy katona lesz, szerette ezt a hivatást, mert komoly felelősségvállalással jár, és számára egyet jelent a becsülettel. Ezért kötött szerződést a sereggel. Az alapfelkészítés után lövésznek és ápolónak képezték. Náluk a katonaság családi hagyomány, a testvére, a férje, a nagyapja is katona, most az édesapja is az lett, miután meghalt a nagymama, akit ápolt. 

– Ukrajnában már 2014 óta háború van az ország keleti részén. A testvérem azóta is, folyamatosan ott van, a szüleinken keresztül néha kapok róla híreket – mondja Irina. – A férjemet is úgy ismertem meg, hogy már katona volt. Artúrnak hívják. Szerinte a mai lányok többsége szeleburdi, megtetszett neki az én határozott természetem, erős, harcias karakterem. Családcentrikus vagyok, és képes arra is, hogy a másik embert a helyes útra tereljem. Artúr szeretné, ha a születendő kislányunk is ilyen lenne. Várandósan is teljesítettem szolgálatot, de már csak adminisztrációt. Majd, amikor idén február 24-én az oroszok megtámadták Ukrajnát, azokat a női katonákat leszerelték, akiknek 18 év alatti gyermekük van. A születendő gyermek a Miroszlava nevet fogja kapni, ami békességet és dicsőséget jelent.

Az apukájával, Artúrral Irina sajnos nem tud napi kapcsolatban lenni, mert most is harcol valahol, nem tudni hol, mert azt nem mondhatja meg, csak néha küld egy sms-t, hogy „Szia, még életben vagyok”. Ha több nap eltelik, hogy nem ír, Irina sírni szokott, nagyon félti. Pár napja kapott egy olyan portréképet róla a közösségi médián keresztül, amelyen nagyon megtörtnek látszik. Irina aggódik érte, félti a jövőjüket, legszívesebben hazamenne érte. Van, hogy öt napig nem hall felőle. Csütörtökön olyan helyre került, ahol volt internet, így Viberen fel tudta Irinát hívni, csak annyit mondott, hogy minden rendben van vele. Ukrajnában Irina a Zaporizzsja részét képező Hortica szigeten élt a családjával, melyet a Dnyeper folyó ölel körül. Történelmi központjában a kozák hagyományokat ápolják, és sokan úgy is élnek, ahogy az ősök. Harcos nép volt, Irina azt mondja, lehet, hogy ő is egy kozák nő, mert úgy látszik, hogy szorult bele a lelkületükből egy kevés. Másfelől pedig nagyon is a harmóniára törekszik, szabadidejében otthon rajzolni szokott, és sokat biciklizett a sztyeppés vidéken. 

A műkörmös szakmát nem felejtette el, itt Magyarországon is ezzel foglalja le magát, kozmetikázza, manikűrözi a szombathelyi szálláson lakó többi hölgyet. – Nem látom a háború végét. Szembe kell ezzel nézni – szögezi le Irina. – Pontosan addig szeretnék maradni, amíg vége nem lesz a háborúnak, és a lehető leghamarabb haza akarok menni az ottmaradt családtagjaim miatt. A férjemmel szeretnék majd ide visszatérni, az édesanyja már itt dolgozik Sárváron. Honosíttatni kell majd a papírjaimat a szakmámról, hogy itt is dolgozhassak. Manikűrös és kozmetikus szeretnék lenni. Irina kislánya, Kira és a húga, Arina, akinek majd iskolába kell járnia, egyelőre nem beszélnek magyarul. Az ötéves Kirát felvették a szombathelyi Szivárvány óvodába, ott hamar megtanulja a nyelvet az óvónőktől, a dajkáktól és a gyerektársaktól. A kislány most kapott új ruhákat ovis használatra, pizsamát, fehérneműt, váltócipőt. A lányok délutánonként együtt játszanak a szálláshelyükön lakó többi ukrán gyerekkel, köztük vannak olyanok is, akik tudnak magyarul. Kira és Arina nagy szeretettel várják a születendő babát, figyelik Irina pocakjának növekedését, hallgatják a hasában a készülődő új élet hangjait.