Kell egy kis áramszünet...

Elment a villany, kiáltotta a söntés ajtajában Etus, a vendéglős felesége, kezében egy gyertyával, melynek imbolygó fénye démonizálta kicsikét az amúgy is szigorú ábrázatát. Nyomában Emil bácsi, a főpincér jött, tenyerével egy másik gyertya lángját dédelgetve. A pincérek óvatosan, testmagasságban röpködtek megannyi szentjánosbogárral, és hamarosan gyenge fény került valamennyi asztalra. A vendéglősné gyors szemlét tartott, vajon a vihar nem vitte-e el fizetés nélkül némelyik vendéget. Ám mindenki a helyén maradt. Kicsikét megilletődötten, kicsikét zavartan, mert a zajos féktelenséget fölváltotta valami különös ijedtség, valami furcsa egymásrautaltság. Néztük egymást a bágyadt fényekben, a poharakban sötéten bujkáltak a somlóhegyi rizlingek, a füles pohárban reszkető sörital hanzlija szinte észrevétlen maradt, a ropogós malacsült mellett heverő piros káposzta pedig ijedten beszüntette párolgását. Pika Tibi leeresztette az agyongyantázott vonót, Rezső, a kontrás kérdőn megvonta vállát, nézték a falon libegő árnyakat, a megdermedt arcokat, a homlokokba nőtt szemöldököket. Csend volt és aggódás. A következő kortyért, a malacsült váratlan megmeneküléséért, az életemben csak két nőt szerettem... abbamaradt dallamáért. Aggódás és együttérzés. Úgy néztünk körbe, mint a hajótöröttek télvíz idején, a gyertyák hangtalan muzsikája megfestette valamennyiünk arcát, s ebben a pillanatban talán még szerettük is egymást.

Aztán visszajött a villany, Emil bácsi elfújta a gyertyákat, gyanakvón pislantgattunk, vajon mit éltünk túl és miért, mi volt ez a szokatlan, fülledt csend, ez a fura együttérzés. Pika Tibi harminckét foggal mosolyogni kezdett, rádőlt a húrokra, Etus a szeme villanásával ráncba szedte az elkókadt csapost, és az ablakon beverő szél újra alákapott a feltámadt zsibongásnak. S ez a közös, beteges zaj, amiben újra fontosak, újra észrevehetők lettünk, leegyszerűsítette az est hátralevő részét. Többé nem aggódtunk senkiért, megmaradtunk magunknak...