Te vagy a végzetem

A másodszorra mindig kicsit többet megmutató visszajátszásokkal alaposan széttördelt és megbolondított történet alapszituációja szappanoperáért kiált: az épp költözni (változtatni) készülő házaspárhoz betoppan egy nő. Hogy vinné a férfit, aki huszonnégy évvel ezelőtt örök szerelmet ígért neki. Hát mondják végre meg nekem, meddig tart egy szerelem, ameddig az ember él, vagy..., énekelte szegény Szécsi Pál - és a biztos választ azóta se tudja senki. Schimmelpfennig se válaszol (hogyan is tehetné: biztos válasz egyszerűen nem létezik), viszont jó magasra földobja a labdát, talán nem is egyet - kapja el, üsse le vagy vissza, aki bírja. A rendező Ascher Tamás szépen, elegánsan visszaüti. Most éppen száll, száll - és talán még mindig száll.

Antal Csaba valószínűleg nem csak a költözés okán lecsupaszított, ajtókkal és tükrökkel hófehér labirintussá bonyolított - az első apró, ironikus főhajtás az ókori elődöknek - mai lakásbelsőjében Benedek Mari pirosan, zölden ragyogó jelmezei emelik ki a szereplőket. (Az időbeli ugrásokat két képernyőn követheti a közönség: Ariadné fonala az időlabirintusban.) Főleg persze a nők ragyognak: az ő harcuk ez, és nem a férfié. Az alaphelyzet annyira banális - és mert megvalósul, annyira abszurd, hogy csak a játék leheletnyi elemelésével lehet igazivá tenni. Romy Vogtlander - Kerekes Éva - bekopog, és olyan magától értetődő, a mondatai végén épp csak fölkunkorodó, halk magabiztossággal és elszántsággal emlékezteti Frankot - Széles László - huszonnégy évvel ezelőtt kimondott ígéretére (kimondta, az egyszer biztos), hogy bár szívesen néznénk bolondnak, nem tehetjük. Miközben persze az. Ugyanezzel az elemelt elszántsággal játszik Für Anikó. Csak Romy valahogy elszántságában is lágy és dallamos - Claudia viszont enyhén unott és érdes; elvégre mégis csak ő a feleség, plusz Andreas anyja. Ő végigélte azt, ami Romy-nak esetleg a képzeletében létezik. Széles László kettejük között kicsit amorfnak, tehetetlennek mutatkozik: az aktuális tükörtől (nőtől) függ, hogy éppen inkább milyen, merre hajlik. A fiatalok ugyanezt a képletet ismétlik: Tina - Járó Zsuzsa - kitartó, Andreas - Czukor Balázs - megadja magát a pillanatnak. Lehet, hogy ebben az ismétlődésben valósul meg az örökkön-örökké. Meg a visszajátszásokban, amelyek akkor töltik be szerepüket, ha a megismételt jelenet halálpontosan olyan először, mint másodszorra. Mint a filmeken. Ha ez nincs, kis túlzással nincs előadás se.

Szombathelyen ez a mechanizmus - nyilván nem függetlenül a technikai nehézségektől - enyhén szólva nem működött tökéletesen. De Schimmelpfennig ötlete, Ascher rendezése meg a három (öt) színész így is elég nagy hatást keltett hétfőn es- te. Hát még, ha a Romy tűzpiros kabátjával megelőlegezett, Médeia bosszúját megismétlő-visszajátszó lángoló befejezést is láthattuk volna. De hát semmi nem biztos. Akkor se, ha mindig minden ugyanúgy történik.

(Az Örkény Színház a Művészetek Háza Márkus Emília-bérletében, az MMIK-ban.) Romy Vogtlander bekopog, hogy számon kérje Frank huszonnégy évvel ezelőtti ígéretét