Egy kis Fő téri komoly zene

Szombathely - A két héttel ezelőtti meghiúsult koncert után múlt pénteken este tartotta szabadtéri koncertjét a Savaria Szimfonikus Zenekar. Az eseményre közel ezren voltak kíváncsiak.

Németh Zoltán

A szabadtéri komolyzenei koncertet nekünk nézőknek még tanulnunk kell. Hiszen ez még csak az első, persze, hogy tétovák, bizonytalanok vagyunk. A nagy koncertteremben zajló hangversennyel szemben itt, a Fő téren nemigen tudjuk, mik az illemszabályok: szabad-e például beszélgetni zene közben, szabad-e mászkálni, illik-e rászólni az elfutó unokára, vagy egy pisszenés nélkül üveges szemmel a zenészekre kell-e végig koncentrálni. Mi van, ha ismerős jelenik meg: csak inteni illik, vagy köszönni is szabad? Megállhatunk-e velük egy szóra, miközben Verdi Rigolettója szól a színpadon? Külön probléma, hogy miképp kell viselkedniük a teraszokon ülőknek, hiszen sokukat egyáltalán nem érdekli a zene, nem is ezért jöttek: ők felszabadultabban társalognak, zavarva ezzel másokat, akik úgy gondolták, fehér asztal mellől fogják élvezni a muzsikát. A zavartság, a dolog újszerűsége közel akkora szerepet játszott ezen az estén - amelyen ezúttal minden klappolt: nem volt hűvös, nem esett és a ralisok is már messze jártak (két hete a tervezett kezdés időpontjában még itt dübörögtek) - mint maga a zene.

Könnyű, de nem légiesen könnyű nyáresti programot állított össze a zenekar két Strauss-darabbal (ezek ezúttal jóval hitelesebbek voltak, mint korábbi szilveszteri koncerteken), Verdivel, Wagnerral, Hacsaturjánnal, Borogyinnal. A zenészeknek is új lehetett a helyzet, de nemigen látszott rajtuk, mert feladatukba temetkeztek. Open air: egy szabadtéri koncert - legyen az könnyű- vagy komolyzenei - mindig egész más, mint hangverseny a teremben. Levegős, szabad, laza, barátságos könnyed, közvetlen. Érezzük is az ízét, de még nem találunk rajta fogást: bátortalanul tapsolunk, mosolygunk, pedig tudjuk, érezzük, hogy ez egy nagyon jó dolog.

Alpaslan Ertüngealp fehér zakóban dirigál, könnyed, barátságos, dinamikus, de ő sem igazán tudja oldani a merevséget ilyen rövid idő alatt. Talán egy okos, kedves konferanszié oldott volna a helyzeten. Tájékoztatás ugyanis nem volt: aki felkészült otthon, esetleg magával hozta a műsort, mindent tudott - aki nem, vagy csak épp erre vetődött, tanácstalanul álldogált: lesz szünet, milyen darab következik, melyik az utolsó mű? Úgy általában bizonytalanok voltunk: ez a zenekar tényleg nekünk játszik(?), pedig mi csak a szökőkút melletti padokon akartunk üldögélni. Tényleg ide jöttek a Fő térre, ahol eddig csak tüntetések voltak? A zenészek nekünk játszanak, a mi kedvünkért, a nagy színpad, a fények is miattunk vannak? És lehet itt tapsolni, esetleg visszatapsolni is?

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Könnyű, de nem légiesen könnyű nyáresti programot állított össze a zenekar két Strauss-darabbal (ezek ezúttal jóval hitelesebbek voltak, mint korábbi szilveszteri koncerteken), Verdivel, Wagnerral, Hacsaturjánnal, Borogyinnal. A zenészeknek is új lehetett a helyzet, de nemigen látszott rajtuk, mert feladatukba temetkeztek. Open air: egy szabadtéri koncert - legyen az könnyű- vagy komolyzenei - mindig egész más, mint hangverseny a teremben. Levegős, szabad, laza, barátságos könnyed, közvetlen. Érezzük is az ízét, de még nem találunk rajta fogást: bátortalanul tapsolunk, mosolygunk, pedig tudjuk, érezzük, hogy ez egy nagyon jó dolog.

Alpaslan Ertüngealp fehér zakóban dirigál, könnyed, barátságos, dinamikus, de ő sem igazán tudja oldani a merevséget ilyen rövid idő alatt. Talán egy okos, kedves konferanszié oldott volna a helyzeten. Tájékoztatás ugyanis nem volt: aki felkészült otthon, esetleg magával hozta a műsort, mindent tudott - aki nem, vagy csak épp erre vetődött, tanácstalanul álldogált: lesz szünet, milyen darab következik, melyik az utolsó mű? Úgy általában bizonytalanok voltunk: ez a zenekar tényleg nekünk játszik(?), pedig mi csak a szökőkút melletti padokon akartunk üldögélni. Tényleg ide jöttek a Fő térre, ahol eddig csak tüntetések voltak? A zenészek nekünk játszanak, a mi kedvünkért, a nagy színpad, a fények is miattunk vannak? És lehet itt tapsolni, esetleg visszatapsolni is?

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Könnyű, de nem légiesen könnyű nyáresti programot állított össze a zenekar két Strauss-darabbal (ezek ezúttal jóval hitelesebbek voltak, mint korábbi szilveszteri koncerteken), Verdivel, Wagnerral, Hacsaturjánnal, Borogyinnal. A zenészeknek is új lehetett a helyzet, de nemigen látszott rajtuk, mert feladatukba temetkeztek. Open air: egy szabadtéri koncert - legyen az könnyű- vagy komolyzenei - mindig egész más, mint hangverseny a teremben. Levegős, szabad, laza, barátságos könnyed, közvetlen. Érezzük is az ízét, de még nem találunk rajta fogást: bátortalanul tapsolunk, mosolygunk, pedig tudjuk, érezzük, hogy ez egy nagyon jó dolog.

Alpaslan Ertüngealp fehér zakóban dirigál, könnyed, barátságos, dinamikus, de ő sem igazán tudja oldani a merevséget ilyen rövid idő alatt. Talán egy okos, kedves konferanszié oldott volna a helyzeten. Tájékoztatás ugyanis nem volt: aki felkészült otthon, esetleg magával hozta a műsort, mindent tudott - aki nem, vagy csak épp erre vetődött, tanácstalanul álldogált: lesz szünet, milyen darab következik, melyik az utolsó mű? Úgy általában bizonytalanok voltunk: ez a zenekar tényleg nekünk játszik(?), pedig mi csak a szökőkút melletti padokon akartunk üldögélni. Tényleg ide jöttek a Fő térre, ahol eddig csak tüntetések voltak? A zenészek nekünk játszanak, a mi kedvünkért, a nagy színpad, a fények is miattunk vannak? És lehet itt tapsolni, esetleg visszatapsolni is?

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Alpaslan Ertüngealp fehér zakóban dirigál, könnyed, barátságos, dinamikus, de ő sem igazán tudja oldani a merevséget ilyen rövid idő alatt. Talán egy okos, kedves konferanszié oldott volna a helyzeten. Tájékoztatás ugyanis nem volt: aki felkészült otthon, esetleg magával hozta a műsort, mindent tudott - aki nem, vagy csak épp erre vetődött, tanácstalanul álldogált: lesz szünet, milyen darab következik, melyik az utolsó mű? Úgy általában bizonytalanok voltunk: ez a zenekar tényleg nekünk játszik(?), pedig mi csak a szökőkút melletti padokon akartunk üldögélni. Tényleg ide jöttek a Fő térre, ahol eddig csak tüntetések voltak? A zenészek nekünk játszanak, a mi kedvünkért, a nagy színpad, a fények is miattunk vannak? És lehet itt tapsolni, esetleg visszatapsolni is?

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Alpaslan Ertüngealp fehér zakóban dirigál, könnyed, barátságos, dinamikus, de ő sem igazán tudja oldani a merevséget ilyen rövid idő alatt. Talán egy okos, kedves konferanszié oldott volna a helyzeten. Tájékoztatás ugyanis nem volt: aki felkészült otthon, esetleg magával hozta a műsort, mindent tudott - aki nem, vagy csak épp erre vetődött, tanácstalanul álldogált: lesz szünet, milyen darab következik, melyik az utolsó mű? Úgy általában bizonytalanok voltunk: ez a zenekar tényleg nekünk játszik(?), pedig mi csak a szökőkút melletti padokon akartunk üldögélni. Tényleg ide jöttek a Fő térre, ahol eddig csak tüntetések voltak? A zenészek nekünk játszanak, a mi kedvünkért, a nagy színpad, a fények is miattunk vannak? És lehet itt tapsolni, esetleg visszatapsolni is?

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Persze ennek a nagy-nagy boldog bizonytalanságnak az is oka, hogy sokan most hallották először a szombathelyi szimfonikus zenekart. Ők azok, akik elcsavarják a rádió gombját, ha Beethoven szól vagy Mozart. És most ők is végighallgatták a koncertet. Nem mentek haza tévét bambulni a második darab után - persze nemcsak a zenekar, hanem a tér hangulata, a jó levegő, a kellemes nyáreste és a barátok miatt is.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

És lám, túl lehet ezt élni. Ha nem is lettek azonnal zenekedvelő emberek, de esetleg összenéztek ismerősükkel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene. Értük megérte. Még akkor is, ha nem volt olyan ováció és vastaps, amit a Bartók Teremben megszokott a zenekar, ha nem tapsolták vissza négyszer a szólistát, Huszár Barbarát. Mert nem az, hanem ez volt az igazi siker: odavinni a zenét az embereknek. Ha már ők nem jönnek be valamennyien a koncertre.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Nekem talán az lett volna a feladatom, hogy szerény képességeimhez mérten füleljek, hol volt valami hiba, elcsúszott hang, de erre nem is igen tudtam figyelni, később már legyintettem is rá. A hangosítás volumenében ugyan lehetett volna erőteljesebb és színesebb, de kit érdekel ez most, amikor végre nem az emberek mentek a zenészekhez, hanem fordítva? Amikor feje tetejére állt világunkban végre valamit a talpára állítottak.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!