Kabaré Cromwell módra

Érzékelhető, hogy van egy törzsközönség, amely nagy várakozással tekint a Cromwell vehemens játékára, koordinált, de néha zabolátlanul ki-kitörő energiáira, amelyek ebben a boldog békeidőket idéző háromrészes darabban is megjelentek. Persze, hiszen kabaré, kitörési pontokat nyújtó helyzetekkel, kuncogásra ingerlő vagy harsány kacagást előhívó poénokkal. Mindazonáltal érdekes lenne egy olyan kísérlet, mire menne ugyanez a társulat valamely színházi ember segédletével? De az is kétségtelenül érdekes, hogy mindenféle felnőtt irányítás nélkül állítják színpadra darabjaikat, a színész-rendező maga is tini , közülük való. Ezek a fiatalok színházat akarnak csinálni, és csinálnak is. Ha túljáték van, hát ez van, ez itt az ifjúkori önmegvalósítás terepe is egyben, amellett, hogy a társulat célja a nevettetés, szórakoztatás. Az nagyon méltányolható, hogy ezeknek a középiskolásoknak milyen reális valóságlátásuk van, és hogy nemcsak kifelé, de befelé - maguk elé - is tartanak tükröt, jól látszik ez például a szereposztásban. Horváth Soma most például bevállalt egy saját játékával is ironizáló hisztérikus főszerkesztő és egy élet-halál ura cirkuszigazgató figurát. Csukovits Balázs az örök bohóc, a tipródós bajkeverő, aki azonban mindig jól jön ki a dolgokból - ha Zsiga bácsi, a túrósfelügyelő, ha Toplacsek, az elnyűhetetlen és kibírhatatlan. Bírtuk nagyon Fehér Renátót is, aki civilben ígéretes költőtehetség; és a többi fiút meg lányt, a jegyárustól a beengedőn át a színészekig, mert a lelkesedés, az öntudat, a megmutatkozni vágyás, ami e diákokban van, őszinte és magával ragadó.