Székfoglaló

Az aulában az a bizonyos, óriási, jól megcsinált Szilárdi-szék fogadja a látogatót, amely - méreteinél fogva - egy évig az eresz alatt pihent, hogy aztán a Nagy művek című nyári kiállítás inspirálója és középponti műalkotása legyen. Tulajdonképpen már itt, lenn megkezdődik Szilárdi Béla önálló kiállítása, amely pénteken délután nyílt meg a Szombathelyi Képtár emeleti nagytermében. Szintén székekkel. Bár mint a játékban, ülőalkalmatosság itt sem jutott mindenkinek (szerencsére sokan eljöttek), a játékos kedvű művész - és természetesen az ebben is partner képtár - ezúttal beszélgetős megnyitóra invitálta a közönséget.

Már-már műalkotássá avanzsált - az emlékezetben szinte archetipikus képként rögzül - a mozdulatlan szituáció: a hosszú asztal mögött ott ül a képtárigazgató dr. Gálig Zoltán (feketében), mellette Fábián László író (szürkében), aztán Nagy Csaba képzőművész, a kiállítás rendezője (tűzpirosban), aztán Einspach Gábor, az Artmagazin felelős kiadója (szürkében), és végül, de egyáltalán nem utolsósorban maga Szilárdi Béla (feketében). A háttérben, erős kontrasztnak, a szó szerint is ragyogó Szilárdi-képek, amelyeknek vonzása olyan erős, hogy még ebben a nagyvonalú közegben is mintha szétrobbantani, de legalábbis megmozgatni készülnének a teret. Az egyensúly persze megvan - éppen ezért olyan erős az expresszív szippantóhatás.

Életmű-kiállítás. Életmű-kiállítás? Apró, de sokatmondó és jelentéses ötlet, hogy a terem belső sarkában elhelyezett tárló mellett (a tárlóban a Szilárdi-életút különböző dokumentumokkal felvillantott állomásai) a falnak fordítva néhány kép sorakozik. Az életmű folyamatosan bővül, ráadásul ez itt egyetlen - az egyik lehetséges keresztmetszet, válogatás. (Minden történetet többféleképpen lehet elmondani.) Biztos nincs túl nagy jelentősége, mégis: Szilárdi Béla éppen tíz éve, 1997 tavaszán mutatkozott be a képtárban, három évvel azután, hogy Németországból hazatérve letelepedett Gutaházán. Vagyis jubilál. Aki látta, biztos beleégette az emlékezetébe azokat a vásári színekben kiabáló nyitott sírokat , amelyeket a földszinti, oldalsó folyosón muszáj volt körbejárni; újra meg újra. Szilárdi Béla azóta ismert figurája - jelensége - a megye (művészeti) életének. Tudjuk, hogy klasszikus képzettségű muzsikusként kezdte - hallottuk is játszani, nem is egyszer, nem klasszikus modorban. Tudjuk, hogy hosszú időt töltött Németországban, hogy Gutaházát meglátnia és megszeretnie egy pillanat elég volt; de tudhatjuk azt is, hogy ír: első darabja a mindennapokban művészetnek nevezett tünemény problematikájára épül. (Reneszánsz ember.) Művészetének, világlátásának forrásait és alakulását az Orpheusz Kiadónál frissen megjelent, képekkel gazdagon illusztrált Fábián László-könyv - A transzavantgard transzavantgárdja - alaposan beszéli el. Érdemes ezzel az elegáns kis kötettel a hónunk alatt nekiindulni a kiállításnak. Vagy előtte-utána belemélyedni, elvégre arra a nagy Szilárdi-székre kiállításidőben mégse mászhatunk föl.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.

Már-már műalkotássá avanzsált - az emlékezetben szinte archetipikus képként rögzül - a mozdulatlan szituáció: a hosszú asztal mögött ott ül a képtárigazgató dr. Gálig Zoltán (feketében), mellette Fábián László író (szürkében), aztán Nagy Csaba képzőművész, a kiállítás rendezője (tűzpirosban), aztán Einspach Gábor, az Artmagazin felelős kiadója (szürkében), és végül, de egyáltalán nem utolsósorban maga Szilárdi Béla (feketében). A háttérben, erős kontrasztnak, a szó szerint is ragyogó Szilárdi-képek, amelyeknek vonzása olyan erős, hogy még ebben a nagyvonalú közegben is mintha szétrobbantani, de legalábbis megmozgatni készülnének a teret. Az egyensúly persze megvan - éppen ezért olyan erős az expresszív szippantóhatás.

Életmű-kiállítás. Életmű-kiállítás? Apró, de sokatmondó és jelentéses ötlet, hogy a terem belső sarkában elhelyezett tárló mellett (a tárlóban a Szilárdi-életút különböző dokumentumokkal felvillantott állomásai) a falnak fordítva néhány kép sorakozik. Az életmű folyamatosan bővül, ráadásul ez itt egyetlen - az egyik lehetséges keresztmetszet, válogatás. (Minden történetet többféleképpen lehet elmondani.) Biztos nincs túl nagy jelentősége, mégis: Szilárdi Béla éppen tíz éve, 1997 tavaszán mutatkozott be a képtárban, három évvel azután, hogy Németországból hazatérve letelepedett Gutaházán. Vagyis jubilál. Aki látta, biztos beleégette az emlékezetébe azokat a vásári színekben kiabáló nyitott sírokat , amelyeket a földszinti, oldalsó folyosón muszáj volt körbejárni; újra meg újra. Szilárdi Béla azóta ismert figurája - jelensége - a megye (művészeti) életének. Tudjuk, hogy klasszikus képzettségű muzsikusként kezdte - hallottuk is játszani, nem is egyszer, nem klasszikus modorban. Tudjuk, hogy hosszú időt töltött Németországban, hogy Gutaházát meglátnia és megszeretnie egy pillanat elég volt; de tudhatjuk azt is, hogy ír: első darabja a mindennapokban művészetnek nevezett tünemény problematikájára épül. (Reneszánsz ember.) Művészetének, világlátásának forrásait és alakulását az Orpheusz Kiadónál frissen megjelent, képekkel gazdagon illusztrált Fábián László-könyv - A transzavantgard transzavantgárdja - alaposan beszéli el. Érdemes ezzel az elegáns kis kötettel a hónunk alatt nekiindulni a kiállításnak. Vagy előtte-utána belemélyedni, elvégre arra a nagy Szilárdi-székre kiállításidőben mégse mászhatunk föl.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.

Már-már műalkotássá avanzsált - az emlékezetben szinte archetipikus képként rögzül - a mozdulatlan szituáció: a hosszú asztal mögött ott ül a képtárigazgató dr. Gálig Zoltán (feketében), mellette Fábián László író (szürkében), aztán Nagy Csaba képzőművész, a kiállítás rendezője (tűzpirosban), aztán Einspach Gábor, az Artmagazin felelős kiadója (szürkében), és végül, de egyáltalán nem utolsósorban maga Szilárdi Béla (feketében). A háttérben, erős kontrasztnak, a szó szerint is ragyogó Szilárdi-képek, amelyeknek vonzása olyan erős, hogy még ebben a nagyvonalú közegben is mintha szétrobbantani, de legalábbis megmozgatni készülnének a teret. Az egyensúly persze megvan - éppen ezért olyan erős az expresszív szippantóhatás.

Életmű-kiállítás. Életmű-kiállítás? Apró, de sokatmondó és jelentéses ötlet, hogy a terem belső sarkában elhelyezett tárló mellett (a tárlóban a Szilárdi-életút különböző dokumentumokkal felvillantott állomásai) a falnak fordítva néhány kép sorakozik. Az életmű folyamatosan bővül, ráadásul ez itt egyetlen - az egyik lehetséges keresztmetszet, válogatás. (Minden történetet többféleképpen lehet elmondani.) Biztos nincs túl nagy jelentősége, mégis: Szilárdi Béla éppen tíz éve, 1997 tavaszán mutatkozott be a képtárban, három évvel azután, hogy Németországból hazatérve letelepedett Gutaházán. Vagyis jubilál. Aki látta, biztos beleégette az emlékezetébe azokat a vásári színekben kiabáló nyitott sírokat , amelyeket a földszinti, oldalsó folyosón muszáj volt körbejárni; újra meg újra. Szilárdi Béla azóta ismert figurája - jelensége - a megye (művészeti) életének. Tudjuk, hogy klasszikus képzettségű muzsikusként kezdte - hallottuk is játszani, nem is egyszer, nem klasszikus modorban. Tudjuk, hogy hosszú időt töltött Németországban, hogy Gutaházát meglátnia és megszeretnie egy pillanat elég volt; de tudhatjuk azt is, hogy ír: első darabja a mindennapokban művészetnek nevezett tünemény problematikájára épül. (Reneszánsz ember.) Művészetének, világlátásának forrásait és alakulását az Orpheusz Kiadónál frissen megjelent, képekkel gazdagon illusztrált Fábián László-könyv - A transzavantgard transzavantgárdja - alaposan beszéli el. Érdemes ezzel az elegáns kis kötettel a hónunk alatt nekiindulni a kiállításnak. Vagy előtte-utána belemélyedni, elvégre arra a nagy Szilárdi-székre kiállításidőben mégse mászhatunk föl.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.

Életmű-kiállítás. Életmű-kiállítás? Apró, de sokatmondó és jelentéses ötlet, hogy a terem belső sarkában elhelyezett tárló mellett (a tárlóban a Szilárdi-életút különböző dokumentumokkal felvillantott állomásai) a falnak fordítva néhány kép sorakozik. Az életmű folyamatosan bővül, ráadásul ez itt egyetlen - az egyik lehetséges keresztmetszet, válogatás. (Minden történetet többféleképpen lehet elmondani.) Biztos nincs túl nagy jelentősége, mégis: Szilárdi Béla éppen tíz éve, 1997 tavaszán mutatkozott be a képtárban, három évvel azután, hogy Németországból hazatérve letelepedett Gutaházán. Vagyis jubilál. Aki látta, biztos beleégette az emlékezetébe azokat a vásári színekben kiabáló nyitott sírokat , amelyeket a földszinti, oldalsó folyosón muszáj volt körbejárni; újra meg újra. Szilárdi Béla azóta ismert figurája - jelensége - a megye (művészeti) életének. Tudjuk, hogy klasszikus képzettségű muzsikusként kezdte - hallottuk is játszani, nem is egyszer, nem klasszikus modorban. Tudjuk, hogy hosszú időt töltött Németországban, hogy Gutaházát meglátnia és megszeretnie egy pillanat elég volt; de tudhatjuk azt is, hogy ír: első darabja a mindennapokban művészetnek nevezett tünemény problematikájára épül. (Reneszánsz ember.) Művészetének, világlátásának forrásait és alakulását az Orpheusz Kiadónál frissen megjelent, képekkel gazdagon illusztrált Fábián László-könyv - A transzavantgard transzavantgárdja - alaposan beszéli el. Érdemes ezzel az elegáns kis kötettel a hónunk alatt nekiindulni a kiállításnak. Vagy előtte-utána belemélyedni, elvégre arra a nagy Szilárdi-székre kiállításidőben mégse mászhatunk föl.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.

Életmű-kiállítás. Életmű-kiállítás? Apró, de sokatmondó és jelentéses ötlet, hogy a terem belső sarkában elhelyezett tárló mellett (a tárlóban a Szilárdi-életút különböző dokumentumokkal felvillantott állomásai) a falnak fordítva néhány kép sorakozik. Az életmű folyamatosan bővül, ráadásul ez itt egyetlen - az egyik lehetséges keresztmetszet, válogatás. (Minden történetet többféleképpen lehet elmondani.) Biztos nincs túl nagy jelentősége, mégis: Szilárdi Béla éppen tíz éve, 1997 tavaszán mutatkozott be a képtárban, három évvel azután, hogy Németországból hazatérve letelepedett Gutaházán. Vagyis jubilál. Aki látta, biztos beleégette az emlékezetébe azokat a vásári színekben kiabáló nyitott sírokat , amelyeket a földszinti, oldalsó folyosón muszáj volt körbejárni; újra meg újra. Szilárdi Béla azóta ismert figurája - jelensége - a megye (művészeti) életének. Tudjuk, hogy klasszikus képzettségű muzsikusként kezdte - hallottuk is játszani, nem is egyszer, nem klasszikus modorban. Tudjuk, hogy hosszú időt töltött Németországban, hogy Gutaházát meglátnia és megszeretnie egy pillanat elég volt; de tudhatjuk azt is, hogy ír: első darabja a mindennapokban művészetnek nevezett tünemény problematikájára épül. (Reneszánsz ember.) Művészetének, világlátásának forrásait és alakulását az Orpheusz Kiadónál frissen megjelent, képekkel gazdagon illusztrált Fábián László-könyv - A transzavantgard transzavantgárdja - alaposan beszéli el. Érdemes ezzel az elegáns kis kötettel a hónunk alatt nekiindulni a kiállításnak. Vagy előtte-utána belemélyedni, elvégre arra a nagy Szilárdi-székre kiállításidőben mégse mászhatunk föl.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.

A Szilárdi október 7-éig tart nyitva. Három szerencsés látogató viszont a megnyitóról hazavihetett egy-egy kisorsolt Szilárdi-képet.