Szókratész után

Az most tényleg mellékes, hogy a Berzsenyi könyvtár - kedden este színültig megtelt - földszinti előadótermében a közönség nagy része nem láthatta a beszélgetés résztvevőit; egyszerűen azért, mert nem volt dobogó, amely a térből kiemelte volna őket. Jordán Tamás különben is rutinosan és - muszáj így mondani - bűbájosan megoldotta a problémát, mondván, hogy megőrül, ha a közönség nem látja , így aztán a megfelelő pillanatokban mindig fölállt. Máris egy okkal több a derültségre és a kínosság határát súroló helyzetek, csikorgóba forduló üresjáratok föloldására. Mert bár az nem derült ki, hogy a beszélgetés házigazdája miért éppen Grünwald Stefániát, az Agora néven frissen létrehozott szombathelyi kulturális központ vezetőjét és Jordán Tamást, a Nemzeti - meg nem mellesleg a szombathelyi Weöres Sándor Színház - igazgatóját tette ki együtt és külön-külön ennek az estének, azért azt nem mondhatjuk, hogy unatkoztunk.

Századszor is megcsodálhattuk például azt a rutint, csillogó derűt, vehemenciát, egyúttal nyugalmat, amivel Jordán Tamás kezeli és megoldja a helyzeteket. Egy idő után szinte úgy érezhettük magunkat, mintha híres (majdnem) önálló estjét, a Szókratész védőbeszédét látnánk-hallanánk. Csak a főhős - egyébként beszélgető filozófus - most nem az életéért küzdött az athéni polgárok színe előtt: egyszerűen ezt az októberi estét akarta megmenteni; ha már annyian eljöttünk.

Jordán Tamás megtette a magáért és (Szókratésszal ellentétben) győzött. Még akkor is, ha azt a három pici József Attila-verset pont nem azzal a gyönyörűszép egyszerűséggel mondta, ahogy megszokhattuk tőle. De ennyi játék most belefért - sőt, egyszerűen kellett.