Valahol egy lány...

Koncz Zsuzsát még soha nem hallottam ilyen őszintén vallani a számok között (is). Önmagáról, pályáról, elmúlt időkről, s persze mai életérzése(in)kről.

Nekem a jó régen is jó volt, ha jó volt, / minek mondjam azt utólag rossznak, hogy rossz volt... (Kányádi Sándor). Azután következett a - szerencsére - mindig kihagyhatatlan József Attila: Nem vagyunk mi bölcs urak, / ...új ezer év, új magyaroknak marad. (1927-ből; nincs új a nap alatt.)

Ki ne emlékezne a Jelbeszéd című albumára, amit történetesen betiltottak anno. Engem már más nem ért, / csak az, ki jól megfigyel... (Bródy János)

Mióta is társunk már ez a leány, asszony; nővérünk, útmutatónk, biztatónk s arcunkat, lelkünket simogató - amúgy nagyon is a földön járó, mégis - jelenség? Évjáratunk függvénye. 1962 óta generációk sora hangolódik rá üzeneteinek vételére. Szégyenem ide, vagy oda, éppen mostanság fejtettem meg a kedden is fölcsendült dalának, a Valahol egy lánynak az egyik lehetséges olvasatát. Későn (talán azért még sem túlontúl későn) érővé tett engem (is) az elmúlt évtizedek közép-európai légköre. A királyé nem leszek, nem leszek, / akkor inkább elmegyek, elmegyek... . Szóval inkább a halált, a mártíromságot választja a lány , minthogy behódoljon a hazaáruló, néptipró bitangnak. Hogy Bródy János miket meg mert írni! Nem beszélve a mára is utaló mondandóról: nem lefeküdni se az ilyen, se az olyan színezetű hatalomnak! Hát csoda, hogy Van még, ki rosszkedvűen ébred, / van még, ki holtvágányon áll, / Van még, ki gátlásoktól szenved, / van még, ki megváltásra vár . Igen, ezután kell a Mamát megidézni; mik is lennénk nélküle?

1964, Rohan az idő; Mister alkohol; Nézd, milyen az ég... Heltai Jenő Szabadság című verse pedig Cipő megzenésítésében ismét kőkemény: Míg több jut egynek, másnak kevesebb, nincs még szabadság /... Tudd meg, szabad csak az, akit pénz nem butít, szó nem vakít, / se hang, se kincs nem veszteget meg, / az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, / ... kinek ajkát hazugság nem fertőzi meg . A Kárpátiék lányával (meg velünk is) bárhogy lesz, úgy lesz... S amikor Zsuzsa az Ég és föld között-et énekelte immár mindannyiunkkal, egyszer csak elment a hangja. Szinte teljesen. Nála ez a szinte még korántsem a vég; bravúrosan kivágta magát. Lelkesedésünk tetőfokán nem is akartuk észrevenni, hogy már csak vezényel, mi meg hálásan beleadunk apait-anyait. Meglehet, igazán ekkor váltunk eggyé s teljesen szabaddá. Majd zúgott, hogy Ne vágj ki minden fát!

A Ha én rózsa volnék -kal köszönt el. Abban maradtunk, hogy mi sem leszünk játéka - csak azért sem - mindenféle szélnek.

S hogy ki nevet majd a végén? Arról jó lenne még sokszor morfondírozni Zsuzsával történetesen Szombathelyen is.