Faterék lagzija

Már a parkolás sem egyszerű, alig van szabad hely, ez jó jel. Bent jókedv, a színpadon Gyémánt Valentin énekel, a közönség dúdol, táncol, tapsol. Egy üdítő a büfében, attól talán majd felveszem a ritmust... Hát te is itt vagy?, kiált rám egy rég nem látott ismerős, aztán még egy. Kétgyermekes családanya mindegyik, jöttek mulatni, menjek velük előre, ők ott csápolnak, mondják, én meg nem tiltakozom, elvégre más dolgom úgy sincs, és hát a kólám is elfogyott. Közben Gyémánt Valentin - akinek egészen biztosan nem ez a neve, de hogy mi, azt senki nem tudja - elköszön, a színpadot birtokba veszik a technikusok, az aulában pedig feltűnik Meződi József ősz szakállal, fején kalappal. A zenészek beállnak, egyikük még hátrakiált a technikusoknak, hogy csináljanak valamit, mert a Fater kontrollja nagyon sziszereg .

Aztán kezdés. Homokvárról, légvárról énekelnek, színes reményekről, és jön az igencsak megfontolandó refrén, miszerint nem az a fő, ami volt, most csak az a fő, ami van . Nem igaz, hogy a szerelem csak a szépek ajándéka, nem igaz, hogy a szerelem mindig a fiataloké, nem igaz, és ne hidd el, csak hallgass a szívedre, hisz szeretni bármikor lehet. A hangulat alakul, együtt énekelnek szerelmesek, egymásba karoló barátnők, a hátsó székeken meghúzódó ötvenesek-hat-vanasok. Jó ez a pali, bök oldalba az ismerősöm, és igaza van, a Fater (Meződi József) tényleg jó. Beletesz apait-anyait, táncol a vokalistákkal, tudja, kire kacsintson le, amikor az van soron, hogy a legtöbb ember ott hibázza el . Faternak, úgy tűnik, megvan az a képessége is, hogy egyszerre nézzen bele négyszáz ember szemébe, sőt, én magam még a mellékhelyiség felé igyekezve, a hátam közepén is éreztem a tekintetét... A titkot végül jó ismerősöm kottyintja el, amikor a fülembe kiáltja, hogy ezek már éltek, tudják, miről kell énekelni . És tényleg: Egyetlen szív kell csak nekem, Tegnap óta nem gondolok rád, Ma este felmegyek majd hozzád, Nincs szerencsém a szerelemben: csak néhány beszédes cím, ami megmagyarázza, mire fel is ez a jó hangulat. Mert a hangulat kétségkívül remek, kezd olyan érzésem lenni, mintha lagziban lennék, persze nem a magaméban, hanem valaki máséban, ahol nincs feszengés, csak a buli. És közben búcsúzik a nyár, rőt levél remeg a fán, magamtól kérdezem csak már: mi jöhet ezután? Tényleg: mi jöhet még? Hát persze, a nagy slágerek: Nehéz a boldogságtól búcsút venni, Nem tudok élni nélküled. A közönség egyre fesztelenebb: énekel, táncol, tapsol, őrjöng, pedig még csak ezután jön az Eladó, kiadó most a szívem. Őrület, durvul a lagzi, és félő, hogy ezt már nem nagyon lehet fokozni. Főleg, hogy a nagy slágerek is elfogytak. Illetve mégsem, hogy is felejthettem el, hiszen az nem lehet, hogy pont azt kihagyják... Biztos az lesz majd a ráadás, mondogatják mögöttem, és tényleg, így legyen ötösük a lottón. Mert hát tény: okosabban kéne élni. És tényleg kell a szerelem, és kell még más is, tavaszi virág és napsugár is, és tényleg okosabbá kéne tenni egymás életét. Egyszerűen imádom az egész életet, bök oldalba jó ismerősöm, és én látom rajta, hogy egy cseppet sem túloz.

Aztán a koncertet végigkonferáló Németh Zoltán billentyűs megköszöni a közönség lelkesedését, és a többi - ahogy ő nevezi zenésztársait - vén marha nevében is elmondja: reméli, hogy ha csak pár órára is, de sikerült elfeledtetniük a közönséggel a napi gondokat. Efe-lől semmi kétséged ne legyen, haver, csapnék a vállára legszívesebben, ha tehetném, de hát nem tehetem, mert a rajongók ostrom alá veszik Fatert és a többieket. Készülnek a közös fotók, fogy a cédé, valaki a Fater farmerjának hátsó zsebéből kilógó törülközőt is megszerzi.

Szép este volt. Amolyan töltekezős. Jutott belőle másnapra is. Úgy képzelem, vasárnap sok kiskonyhában dudorászva főzték a húslevest, és ki tudja, talán aznap még a rántott hús is porhanyósabbra sikerült. Tényleg kár volt aggodalmaskodni.