A roma Mikulás kívánsága

Már a legelején alkudozni kezd, hogy ne írjam le a nevét.  Legyen elég a kezdőbetű, hajtogatja ő, aztán végül csak megegyezünk abban, hogy ez olyan dolog, amire tényleg büszke lehet. Mert Horváth Tibor, a 47 esztendős roma,  hajléktalan szálláson élő férfi jutalomból ölthette magára a piros jelmezt meg az álszakállt. Három éve már, hogy a Hárofit-nél dolgozik, a város közterületeit gondozza. Szemetet szed a patakmedrekből, kiválóan kaszál, és nagyon elégedett, hogy van munkája. Azt mondja, órákat tudna mesélni arról, mi mindent hajítunk ki a patakba és a közterületekre, de nem morgolódik, teszi a dolgát.
Tavaly  kiváló dolgozó lett, és az idén is érik az év végi elismerés. Ráadásul nem csak a munkáját végzi jól, a z egyesület irodájába betérő gyerekekkel is remekül szót ért. Így aztán nem csoda, hogy Marika néni  Forgács Károlyné, az egyesület elnöke  rá gondolt, amikor el kellett döntenie, hogy ki legyen a Hárofit idei Mikulása.
Tibor pénteken az egyesület irodájában fogadta a gyerekeket, 180 csomagot osztott szét a roma, illetve hátrányos helyzetű családokban cseperedő gyerkőcöknek, szombaton pedig a Fő téren ajándékozta meg az apróságokat.


- Sok minden eszembe jutott, miközben a szerepre készülődtem. A saját gyerekkorom is. Tizenegyen voltunk testvérek, ma már csak kilencen élünk. A szüleinket korán elveszítettük,  intézetben nevelkedtünk. Emlékszem, mindig nagyon vártam a decembert: a Mikulást és a Jézuskát - meséli Tibor, aki negyedik osztályos koráig elhitte, hogy az intézetbe látogató piros ruhás, nagyszakállú ember valóban a Mikulás.

Talán ezért is félt annyira a rá osztott szereptől. Ottjártunkkor még izgatottan tervezgette, milyen csizmát és nadrágot húzzon a jelmez alá, nehogy megismerjék a gyerekek. Nem szerette volna megfosztani őket az illúziótól.
- Ez most egészen más dolog. Most én adok, én szerzek örömet. És ez jó mondja, és a szemei gyanúsan csillogni kezdenek.

Igen, a lánya is eszébe jut. A lánya, aki már 15 éves. Tibor egyik nagy bánata, hogy amióta hajlék nélkül maradt, nemigen találkozhat a gyermekével.

A Hárofit roma-Mikulása tetőfedőnek készült, de otthagyta az iskolát. Első munkahelye a kórházban volt, azt mondja, nagyon szeretett ott dolgozni: rendben tartotta az udvart, hordta a szennyest, és tette, amit mondtak neki. Aztán valahogy félrecsúszott az élete. Igen, néha-néha elkövetett ezt-azt, és volt, hogy fröccsből is többet gurított le a torkán, mint kellett volna.

- Még szerencse, hogy van a Hárofit - jegyzi meg mosolyogva, és Marika néni felé kacsint.
Bizony: Forgács Károlyné kemény kezű családfőként dirigálja az egyesületnél dolgozó 18 roma vagy hátrányos helyzetű embert. A beosztottak pedig jól tudják: a munkát minden nap fel kell venni, és el kell végezni, közben pedig nincs se pia, se balhé. Különben elveszítik az esélyt, hogy valaha is talpra álljanak.

Azt kérdezem Tibortól, ha kívánhatna valamit a Mikulástól, mi lenne az? Meglep a válasszal. Azt szeretné, ha az egyesület továbbra is megkapná a támogatást a várostól, és neki meg a társainak a jövőben is lenne munkája. Aztán ha már kívánság, megemlíti azt is, hogy kinőtték az egyesület irodáját, amit  öltözőnek, ügyfélfogadó térnek, a hip-hop-osok pedig próbateremnek használnak. Mellettük kiürült egy üzlethelyiség, azt szeretnék megkapni a várostól, és akkor igazi közösségi házként működhetne a Hárofit. Reméljük, a városi önkormányzat Mikulásának fülébe is eljut Tibor kívánsága...


- Ötödik éve rendez Mikulás ünnepséget az egyesületünk - mondja Forgács Károlyné, Marika. Az idén 180 gyermeket tudtunk megajándékozni. A városi önkormányzattól 650 ezer forintot kaptunk erre a célra. Ez ugyan kevesebb, mint a tavalyi összeg, de ezért is hálásak vagyunk. Tudjuk, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben mindenre sokkal kevesebb pénz jut. Azok a családok, akiknek a gyermekeit megajándékozta a Mikulásunk, karácsony előtt egy élelmiszercsomagot is átvehetnek majd a Hárofit irodájában.