Anyukám egy harci helikopter pilótája

A barátságos berendezett kantinban katonás a rend, a falakon helikopterek bekeretezett fotói. A leghíresebb Csőrike: az MI-24-es oldalára színes madarat festettek. Ezzel is repült Horváth Éva, aki hét éve helikoptervezető-lövészként szolgál a seregben. A lány szülei 17 éve költöztek ki Vépre, de ő inkább szombathelyinek vallja magát. Azt mondja: a szerencsés véletlenek sorozatának tudható be, hogy azt teheti, amiről sok férfi csak álmodozik: harcihelikoptert vezet.

- Gyerekkoromban nagyapám sokat mesélt a repülésről. Merthogy ő is pilóta volt, és éppen itt, Szolnokon kapott kiképzést. Ezzel együtt nem éreztem olthatatlan vágyat, nem akartam én pilóta lenni. Miután Szombathelyen, a Savaria szakközépiskolában leérettségiztem, azért jelentkeztem a repülőtiszti főiskolára, mert repülésirányítóként képzeltem el az életemet.

A felvételi elsőre sikerült, de nem tagadja: az anya szoknyája mellett felnövő lány számára kemény próbatétel volt az első hét.

- Az egész családból egyedül a nagyapám ellenezte, hogy elmenjek katonának. Nem gondoltam én akkor bele, hogy főiskolás leszek, de egyúttal katona is. Vagyis a parancs nekem is parancs lesz. A második nap sírva telefonáltam haza anyukámnak, nem sok hiányzott a megfutamodáshoz.

A beilleszkedést megkönnyítette, hogy Éva világéletében fiús típus volt.

- Ha nőkkel vagyok összezárva, hamar elpattan a húr. A főiskolán a hallgatók háromnegyed fiú, aki túlzottan nő akar lenni, az ebben a közegben nem marad meg. Hamar fiúsítják az embert.

Ugyanakkor ez még nem jelentette azt, hogy gondolni mert volna rá: pilóta lesz belőle.

- Nőként nem tudtam elképzelni, hogy Magyarországon pilóta leszek. Sokáig úgy tűnt, nincs erre esélyem. Mivel másodév elején kiderült, nem kapok polgári diplomát, ezért szakot váltottam: repülésirányító helyett fedélzeti rádiómérnöki szakra mentem. 2001-ben végeztem, de akkor nem volt annyi üres tiszti státusz, mit ahányan végeztek a főiskolán, pedig nekünk a diplomával együtt járt a tiszti beosztás. A helyzetet sajátos módon oldották meg. Akkoriban a harci helikopterek operátori helyét átminősítették: tiszthelyettesi helyett tiszti státusra. Így lettem nőként - egy évfolyamtársammal együtt - helikopter pilóta. Az volt a terv, hogy a szentkirályszabadjai bázison szolgálunk, de elvezényelnek bennünket. Amikor megkezdtük a szolgálatot, a társak biztattak: nagy szükség van az operátorokra. Igaz, hogy nők vagyunk, és addig még nem volt közöttük női pilóta, de próbálkozzunk meg az orvosi alkalmassági vizsgálattal. Megfeleltünk, ettől kezdve egyenes volt az út: háromhónapos átképzés és a kötelező ejtőernyős ugrások után 2002. októberében először szállhattam fel, azóta mindketten itt szolgálunk a szolnoki bázison.

A beszélgetést már odakint, a helikopterek között folytatjuk. Csőrike utódjánál állunk. Az MI-24-es, a Golden Hind teste egy nőstény szarvas, a hátsó traktus és a forgószárny lapátok piros-fehér-zöld színűek. Éva helye a gép orrában van. Azt mondja, az orosz technika ugyan harmincéves, de megbízható és ez a helikopter manőverező képességével, fegyverzetével állja a versenyt, sőt jobb, mint az amerikai Apache.

A gép kétfős személyzettel repül. Éva másodpilóta és operátor. Ha kell, vezeti a gépet, feladata a navigálás mellett a fegyverzet kezelése: géppuska, irányított rakéta, bomba szerepel a repertoárban. És nem csupán virtuálisan: évente többször van éleslövészettel egybekötött hadgyakorlat a bakonyi lőtéren. Nem lehet nem megkérdezni: annak, aki nem akart katona, pilóta lenni, nőként milyen érzés harci helikopteren szolgálni?

- Számomra ez nem munka, pedig a repülés rendkívül fárasztó. Míg a szalag vagy a pult mellett elgondolkodhat kicsit az ember, itt nem: az egy vagy a két óra odafent a levegőben, csak teljes koncentrációval lehet sikeres.

Idelent másfajta erőpróba várja a filigrán pilótát.

-  Itt a bázison kilencven százalékban olyanok dolgoznak, akik pilóták akartak lenni. Férfiak, akik kiszolgálnak minket, köztük engem is. Nőként meg kellett küzdenem, ami megerősített emberileg, de egyúttal meg is gyötört. Már kevésbé vagyok toleráns, mint az első években.

Amikor az önmegvalósításról kérdem, azt feleli: kilencven százalékban elérte, amit akart. Önkritikusan bevallja: eléggé sokat lázadozik.

Sajnos ez nem jó, de amennyire kell, betartom a katonai szabályokat.

Visszafelé tartunk már, amikor a magánéletre terelődik a szó. A nagy szerelemre, a hobbira: az olasz nyelvre, az utazásra. Éva ugyanis előző nap érkezett meg egyhetes olasz útjáról. Meséli: előbb a honvédség által szervezett tízhónapos tanfolyamot végezte el, majd Szombathelyen szerzett olasz tanári diplomát. Az utazás nála egyet jelent Olaszország felfedezésével. Ami már helikopteren is sikerült, egyik évben, egy Róma melletti katonai bemutatóra kiküldött gép személyzeteként. Éva a nyelvtudását másként is kamatoztatta: nemrég töltött el fél évet koszovói misszióban. A társadalmi kapcsolatok, a média tájékoztatása volt a feladata.

- Szerintem minden katonának jót tesz egy hosszabb misszió. Nem a veszélyes afgán vagy iraki kiküldetésre gondolok, inkább arra: megtapasztalni, milyen hosszabb ideig a család nélkül lenni, milyen az, ha a külföldi katonákkal együtt dolgozunk.

A rázós kérdés a végére marad. Elképzelte-e már azt, amikor a gyermeke azt mondja az óvodában: anyukám egy harci helikopter pilótája.

-  Ha jön szerelem, gyerek is lesz. Korábban úgy véltem, hogy 28 évesen, majd 30-ra gondoltam, most azt mondom: lehet, hogy 35 éves koromban.