Az angolszász kultúrába keveredett Debussy

Debussyt hallgatunk. A zene, a hangulat és a környezet adott, hogy ez a csoda megtörténjen. Több dolog is eszembe jut a zenehallgatás közben, többek között az, manapság mennyire kevés komolyzenét hallgathatnak az átlagemberek. Vagy csak azt hisszük, s nem vesszük észre. Ott van mindenütt, a televízió reklámjaiban, a filmzenékben, csak nem biztos, hogy tudatosítjuk magunkban, mit is hallunk, miközben a képre fókuszálunk.

Hogy kerül ide a komolyzene, amikor itt az irodalom és a film a közös nevező ezen a rendezvényen? Valójában nem tudni, de úgy látszik a szervezők rendhagyó előadás-ötlete bejött, a szalon csurog megtelt, a pótszékekre is szükség van. A hallgatóság pedig figyel a zenére, de első körben magára az előadóra, Horváth Barnabásra, a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ oktatójára. Arra az emberre, aki szerényen megjegyzi mondandója elején, kicsit beleásta magát a témába. A téma, valóban, el ne felejtsük megemlíteni, hogy az est Claude Debussyről, a francia impresszionista zeneszerzőről szól. Barnabás készült, nem kérdés, fotókat, zenéket válogatott, s időközben kiderül, a „kicsit utána nézett a dolgoknak" című mondat nála annyit jelent: Debussyből írja doktori disszertációját. Ugyan szabadkozik, mert, hogy sok köze nincs az irodalomhoz és az esztétikatudományhoz, de igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy élvezetes dolgokról meséljen. Azt teszi. Bár azért bevallja, azt hitte, könnyű feladat elé állítják ezzel őt a szervezők, tévedni volt kénytelen. Olyan sok mindenről mesélne szívesen, mesél hát arról, mennyire érződik Debussy munkásságán az angolszász hatás.

Több szintről kell beszélni, s nem csak egy személyről. Már eleve feltételezzük, hogy ebbe az amerikai területet is beleértjük. Itt is lehet miről mesélni, ugyanis több korabeli művész, zenész kérte fel Debussyt, írjon számukra darabot. Volt, ami megszületett, és még több, ami nem. Ez egyébként jellemzi munkásságát, mint ahogy az is előfordult, mással íratta meg a zeneszámot, de olyan pontosan és hitelesen sikerült a mű, ha ezt nem vallja be Debussy, sosem fedeznénk fel, hogy nem ő szerző. Persze ez elszeparált eset így az előadó, aki személyéből adódóan igyekszik humorosan tálalni a dolgokat, nem felejt el olykor-olykor megemlíteni egy olyan passzust, amely mosolyt csal a hallgatóság arcára.

Annak ellenére, hogy állítása szerint köze nincs az irodalomhoz, tökéletes kapcsolatot vázol fel Edgar Allan Poe és Debussy között, már, ami az alkotó munkát érinti, s tulajdonképpen arra is fény derül, hogy a való életben is baráti viszonyban állnak egymással. Aztán szépen lassan kiderül Rossetti, Turner, Whistler is hasonló cipőben járnak, már ami a kapcsolatot illeti Debussy életében. Mindannyian hatnak művészetére, zenei alkotásainak megihletői. De ha már ihletőkről beszélünk, nem mehetünk el amellett, hogy megemlítsük kislányát Chouchou, akit idejekorán ragad el egyébként az élet, egy évvel éli túl apját, s tizennégy éves, amikor örökre lehunyja szemét.

Barnabás, hogy oldja a feszültséget, közli: akkor most átmegyek DJ-be. Fogja a CD-ket és sorra mutatja a Debussy szerzeményeket, egy-két perces ízelítőt kapunk alkotásaiból, preludjeiből. Eközben az utcáról éktelen zenebona kezd el szólni, s telíti be a szalon terét is. Valaki a tömegből megszólal: mi ez? Barnabás pedig rávágja: hát nem Debussy, az biztos.

Ebben egészen biztosak lehetünk, mert a végén még ő is játszik nekünk, ez az élmény nem maradhat ki az estéből, lévén szó egy zenei emberről. Ja, hogy a filmről nem mondtam semmit. Nem baj, nem is fogok, nézzék meg teszi hozzá. Utóbb kiderül sajátos értékelése miatt nem kívánta befolyásolni a közönséget.

A film a The Debussy Film 1965-ből, melyet Ken Russel rendezett. A különlegességét - nem csak témája, de - az is adja, hogy ez idáig nem volt feliratozva magyarul. A múlt idő indokolt, ugyanis két egyetemista fiatal elvállalta, hogy lefordítja és feliratozza, így nekik köszönhetően a közönség élvezhette a filmet.