A szabadság kulcsa

Akkor lett nekem gyanús a dolog, amikor egy héten át mindennap más zsebből bukkantak elő, olykor még a kabát is más volt. Pedig évekig éltünk így, hagytam, hadd mászkáljanak, de ez most valahogyan más volt. Egy alkalommal aztán igazán cserbenhagytak. Kerestem őket mindenhol, de semmi. Tajtékoztam egy sort, aztán berúgtam az ajtót. Ott feküdtek diadalmasan az asztalon, és élvezték, ahogyan hullik rájuk a kiszakadt ajtófélfából a forgács. Szörnyű büntetést kaptak. Onnantól fogva mind a zsebemben volt fogoly, márpedig ezen a zseben cipzár is volt. Hónapok múltak el így. Ekkoriban kezdtem el figyelni, fényük mintha megkopott volna, másképp zörrentek a zárban, néha - de csak nagyon ritkán - el is akadtak benne. Ha leejtettem, fájdalmasan nagyot koppantak, ha megcsörgettem a karikát, csak fémes hangon nyöszörögtek, kopott testük nem csilingelt többé. Nem akartak bezárva lenni, vándorolni akartak zsebek, fiókok és asztalok között. Ezt megéreztem, de hajthatatlan voltam. Könyörtelenül bezártam őket újra meg újra, zsebbörtönükből nem szabadulhattak. Csak akkor vettem őket elő, ha szükségem volt rájuk.

Több mint tíz éve segítettek nekem ajtókon behatolni, zárakat felnyitni, és érzelmi csapdákból menekülni, amikor a lelépés volt a megoldás. Hűséges társként velem voltak mindig. Részeg hajnalokon megnyugtatott jelenlétük, és a tapintat, ahogyan hangtalanul fordítják okos fogaikat a zárban. Hatan voltak egy karikán, a karika mint egy hitvesi gyűrű, felbonthatatlan kötelékként tartotta egyben a családot. Öten naponta felfogták ujjaim verejtékét, a hatodik azonban céltalanul csüngött mindig. Terveztem, hogy megkérdezem, utánajárok, kiderítem, milyen ajtót nyit, de ehhez sohase volt elég erőm és bátorságom. Talán tartottam attól, hogy olyan ajtót találok, amelyet félnék kinyitni. Most már boldogan kinyitnám, de már nem lehet. Egy fakó reggelen már nem csörrentek meg fájdalmasan a zsebemben. Kétségbeesetten kerestem, szidtam, átkoztam, minden zsebemet számtalanszor kiürítettem, de elvesztek. Milyen boldogan rúgtam volna most már be az ajtót, nem bántam volna, ha ki is szakad teljesen, csak a hat okos fejet megpillantsam a karikán. Lettek új kulcsaim, ők öten vannak, pontosan ugyanolyan feje van mind az ötnek. Mind-egyik tudja a dolgát, nem akadnak el a zárban, tapintásuk hideg. Úgy érzem, nem szeretnek, és én sem szeretem őket. Ellenségesek velem, kezemet gyakran fölsértik. Hanyagul bánok velük, dobálom őket, direkt a lyukas zsebemben hordom mindet, de nem tudok szabadulni tőlük. Amikor kell, ridegen előbújnak, és kinyitnak olyan ajtókat is, ahová egyáltalán nem akartam belépni.