Csúfolták és kővel dobálták Rost Andreát

Budapesten született, de Szolnokhoz köti a gyermekkora... Hogy kerültek oda?

Engem a nagymama és a nagypapa nevelt. A szüleim nagyon fiatalon, húszévesen házasodtak össze, nem voltak még felkészülve a gyereknevelésre. Elfoglalta őket a munka, a pénzkeresés, albérletben laktak. Szerettek volna előbbre jutni. Később ők is leköltöztek Szolnokra.

Milyen volt ott élni?

Nagyon szerettem ott lakni. A kályhában raktuk meg a tüzet, az artézi kútról hordtuk a gyógyvizet, használt a nagypapa gyomrának, a nagymama epéjének. Itt tanultam meg, hogy tenni kell valamit azért, hogy aztán jó legyen: égjen a tűz, legyen víz a kannában. Nyolcéves voltam, amikor a nagymama meghalt, felköltöztünk Csepelre, ott kaptak munkát meg lakást a szüleim.

Hogy fogadták az iskolában a vidéki kislányt?

Tájszólásom volt, jászosan beszéltem, „és” helyett „oszt”-ot mondtam. Jászkiséri, lengyel, szerb ága is volt a családunknak. A gyerekek elég kegyetlenek tudnak lenni: csúfoltak, volt, hogy kővel dobáltak. Később befogadtak. Szorgalmas voltam, jó tanuló lettem.

Mikor kezdett énekelni?

Volt egy nagygombos rádiónk, tekergettem, és kerestem a magyar adókat. Együtt énekeltem az Illés együttessel, Koncz Zsuzsával, Kovács Katival, France Gall-lal. Úgy hároméves korom körül kezdődött mindez.

Az iskolában folytatódott az éneklés?

Zenetagozatos osztályba jártam, az ének mellé hangszert is kellett választani. Pianínót béreltünk, édesanyám fizette, ő varrta a koncertruháimat is.

A Zeneművészeti Főiskolára sem sikerült elsőre bekerülnie. Mivel töltötte az időt a második jelentkezésig?

A Csepeli SZTK gyermekgégészetén voltam két műszakban orvosírnok. Nekem kellett tartani a gyerekek fejét; úgy éreztem, mintha az én tenyerembe fúródna a tű, amikor felszúrták a fülüket. Egy hónapot az OTP-ben is eltöltöttem, és bedolgozást is vállaltam: elkészült hálóingeket, pizsamákat vasaltam.

A varrónők erős dohányosok voltak, a mai napig az orromban van azoknak a daraboknak a füstszaga. Azóta nem vasalok...

Közben jelentkeztem a Ki mit tud?-ra. Nem nyertem meg. Sokszor előfordult az életemben, hogy javamra vált az, ami nem sikerült. Másodszorra viszont felvettek a Zeneakadémiára.

Öntörvényű lány volt a főiskolán: hamar férjhez ment, fiatalon szült.

Az első férjem Harazdy Miklós zongoraművész volt. Amikor összeházasodtunk, majd hamarosan megszületett Eszter, sokan meglepődtek a környezetemben a korai gyermekvállaláson. Kihagytam egy évet a főiskolán – és megnyertem egy holland énekversenyt. A szüleimnek gyerekdeficitjük volt, besegítettek mindketten. Még főiskolás voltam, amikor elénekeltem Gounod Rómeó és Júliájából a női főszerepet – és hamarosan megszültem a fiamat, Mátét. Sokan ismét úgy gondolták, hogy ezzel nehezítem a szakmai pályafutásomat, de én életem két legjobb döntésének tartom a két gyerekemet.

A bécsi operaházat kívülről látni is nagy élmény. Mit érzett, amikor szerződést ajánlottak, és úgy lépett be az épületbe?

Nagyon pofátlan voltam! Úgy éreztem, én vagyok a legjobb, nekem vörös szőnyeg járna.

Behívatott az igazgató, elém tette a szerződést, és én közöltem, hogy nem írom alá. Hátradőlt, jól megnézett: „Lám, ez a lány nincs elájulva...”

Én meg közöltem, hogy csak akkor szerződöm, ha a sok kicsi mellett legalább egy nagy szerepet kapok. A rózsalovag kalapárus lányaként debütáltam. Mindössze tíz ütem, de azt úgy énekeltem el, hogy utána hívatott az igazgató: „El vannak felejtve a kis szerepek!” Attól kezdve csak nagy szerepeket kaptam. Két év után felbontottam a szerződést, felléptem Salzburgban, a Scalában, a Metben, Tokióban…

Plácido Domingóval pedig Csárdáskirálynőt énekelt.

Ő egy csoda! 78 éves, repül egyik helyről a másikra, a levegőben él, és bírja hanggal, lélekkel, fizikummal. Tudom, milyen nehéz ez, hiszen én is a nagy operaházak között röpködtem, de közben itthon éltem.

A lánya, Eszter szintén Zeneakadémiát végzett ének szakon, többször léptek fel együtt is. A fia, Máté mivel foglalkozik?

Azt gondoltam, bármit is csinál, legyen benne az autó – az volt az első szava. Svájcban él, a Teslánál autókkal foglalkozik.

A mosolyából látom, hogy nincs egyedül...

Van egy társam, akitől megkapok mindent, amire vágytam az életben.