Milyen műfaj a hajszarock?

2018.07.27. 10:02

Radics Béla azt mondta Vörös Istvánnak: „Figyelem ám, amit csinálsz!”

A Radics nyomán a Nevadában kezdő, majd a Prognózisban népszerűvé lett előadó négy évtizede készült el Nyári éjszakák című szerzeményével, azóta is megállás nélkül gyártja a lemezeket, koncertezik.

Tele van a város szerelemmel vagy Én az időt nem sajnálom – a tinédzsertől a nagy generációig azonnal rávágja mindenki: Vörös István. A gitáros-énekes-zeneszerzővel a Magyar Idők készített interjút.

Zenét szerez, szöveget ír, gitározik és énekel. Emellett – igaz, segítséggel – tevékenyen részt vesz a koncertszervezésben is. Melyik áll legközelebb önhöz?

Dalszerzőként, énekes-gitárosként mindegyik. Annak idején Radics Béla nyomdokain gitárosként kezdtem a Nevada együttesben, noha akkor is írtam már dalokat. Később kiderült, legbiztosabb, ha ezeket a szerzeményeket magam éneklem el. Voltak, akik ajánlkoztak szövegírásra, ám azok vagy nem tetszettek, vagy nem passzoltak a zenémhez. Egy idő után odáig jutottam, hogy saját kezembe vettem a hangszerelést is.

Van mondanivalóm a világról.

Az élet úgy hozta, hogy mára frontemberként egyszerre vagyok showman és ceremóniamester, aki levezényli a koncertet. De ezért éveken keresztül keményen meg kellett dolgoznom.

Kihívást jelentett Radics Béla után megfelelni a Nevadában?

Abszolút! Radics Béla sztár volt. Annak ellenére is, hogy a Nevada-korszakban már leáldozóban volt az a bizonyos Zöld csillag… Nem volt választásom. Adódott egy lehetőség, amelyet ki kellett használni. Később, a Prognózis-időkben megismerkedtem Bélával, s találkozásunkkor nem mulasztotta el megjegyezni: „Figyelem ám, amit csinálsz!”

Négy évtizede annak, hogy megírta a nyári éjszakákról szóló dalt, amely aztán lemezre került, és országos ismertséget hozott. Hogyan fedezte fel magában a szerzői vénát?

Nagyon hamar előjött. Apám egyszer beállított egy hathúros dobozgitárral, jóformán be sem hangoltam, elvonultam a fürdőszobába, és máris nyúzni kezdtem. Ott születtek első dalszövegeim.

Számomra fontosabb volt az önkifejezés, mintsem hogy az aktuális slágereket pötyörésszem a húrokon.

Miután a tudásvágy mindent felülírt, az eseményeket felgyorsítandó jelentkeztem egy gitártanárnál. Ezzel sem elégedtem meg, Szendrő Mária „Mamikánál” kitanultam a hangképzést. Mindezek birtokában elmondhatom, hogy önellátó lettem.

Milyen reményekkel vágtak neki a Prognózis együttesnek? A nyolcvanas évek eleje változásokat hozott a zenei életben, nem lehetett egyszerű meghatározni az irányvonalat.

A Prognózis a szó legklasszikusabb értelmében vett zenekar, amelyet nem lehetett beskatulyázni. Hard rockkal indultunk, ám Wilpert Imrének, a hanglemezgyár egyik márkamenedzserének a tanácsára váltottunk, és a rock irányzatán belül

kialakítottunk egy kizárólag ránk jellemző, különleges stílust, amelyet az egyik számunkról – Én az időt nem sajnálom, amelyet mindenki csak Hajsza közben címmel emlegetett – valaki elnevezett „hajszarocknak”.

Ennek köszönhetően a dalok ma is élnek, hiszen stílusfüggetlenek. Zenekarvezető lettem, ami azt jelentette, az újságoktól a szervezésig minden rám hárult. Arról nem beszélve, hogy a csapatból egyedül nekem volt telefonom, s ez nagy szó volt akkoriban. Nagyon hajtottam a munkát. A zenekar elementáris erővel nyomult a színpadon, meg is hálálta a közönség. Szerettek bennünket. Két nagylemez maradt utánunk, az Előjelek és a Tele van a város szerelemmel, majd a nyolcvanas évek vége felé jött a Piknik Klub.

Tíz esztendővel később ismét újrakezdte. Ekkor épp rendszert változtattunk. E történelmi tény mellett Vörös István sem sétált el, ami könnyen tetten érhető az olyan dalszövegeiben, mint az Ez egy kutya világ, a Kié az ország? vagy épp a Kinek van igaza című opusokban.

Mindig is fontosnak tartottam a szövegek igényességét. Annak ellenére, hogy a rendszerváltozást Svájcban – ahol két évig dolgoztam vendéglátós zenészként – éltem meg, a történelmi események engem is megérintettek. Figyeltem és követtem az itthon történteket, amelyeket a dalszövegekben igyekeztem érvényre juttatni. Vallom, és munkámban szem előtt tartom, hogy

a művészet, legyen az zene, költészet vagy festészet, nem lehet egysíkú.

A művészet feladata, hogy tükrözze hangulatainkat. Ebbe egyaránt belefér a líra, a komoly mondanivaló, a vidámság vagy épp a kritika. De a figyelmeztetés is: „Ez az ország a tied is / Hegyeshalomtól Záhonyig / Ez az ország nem Ázsia / Kicsit arrébb van az őshaza.”

Nem bánta meg, hogy szólóelőadóként feladta egykori zenekari munkáját?

Egyáltalán nem. Megírom a zenét, megírom a szöveget, meghangszerelem, eléneklem. Természetesen társaim zenészkvalitásai és ötletei nagymértékben hozzájárulnak a produkcióhoz. A siker és a felelősség egyaránt engem terhel, senkinek nem tartozom elszámolással. Ennek fontos feltétele, hogy ha minőségi színpadi produkciót akarsz, kiváló zenészeket kell magad mögé állítani.

Úgy tűnik, helyesen gondolkodott, hiszen 2001-ben Mexikóba kapott meghívást. A hazai mezőnyből nem sokan dicsekedhetnek ilyen trófeával. Hogyan jött a vendégszereplés lehetősége?

Egyik magyar rajongóm mexikói lányt vett feleségül. Miután útravalóul néhány CD lemezemet is összepakolta, és odakint – szerencsére jó helyen – megmutatta, így hamarosan meghívtak. Első alkalommal akusztikus produkcióval, „magányos utazóként” jelentem meg a 22 milliós Mexikóváros repülőterén. Több fesztiválon is felléptem komoly sikerrel, bizonyíték rá, hogy egy évvel később zenekarommal együtt térhettem vissza a közép-amerikai országba. Felléptünk a Mexikói-öböl partján fekvő Veracruzban, Querétaróban és Acapulcóban is.

A nyelvi problémákat úgy hidaltam át, hogy a versszakokat magyarul énekeltem, a refréneket pedig spanyolul.

Fontosnak tartja, hogy ne csak elénekelje, esetleg elgitározza szerzeményeit, hanem hogy színpadi show-t is csináljon?

Amikor kilépek a színpadra, a dalok magukkal ragadnak. Az érzéssel átitatott dalok nem csupán engem, de az embereket is megfogják, ehhez persze frenetikus, energikus előadásmód szükséges. Kölcsönhatásban, szimbiózisban élek a közönséggel: a színpadról feléjük áramló váltakozó érzelmeket, hangulatokat érzékenyen „veszik”, és azonnal viszonozzák, ami visszahat rám. És ebben semmi mesterkéltség nincsen, ez a belsőmből jön automatikusan. Hangsúlyozom: minden a szerzeményen, a dallamokon és a szövegvilágon múlik.

Négy évtized múltán úgy érezte, szükséges olyan összegzés, amelyet a közelmúltban lezajlott nagy koncerten valósított meg?

Minden előadónak szüksége van olyan mérföldkőre, nagyobb horderejű színre lépésre, megmutatkozásra, amellyel felhívja magára a figyelmet. Itt vagyok, élek, alkotok. Számomra a budapesti MOM Kulturális Központban megrendezett márciusi koncert jelentette ezt a mérföldkövet, ahol a háromórás előadáson minden olyan Vörös István-dal elhangzott, amelyet az életemben fontosnak tartottam, s tartok a jövőben is.

Borítókép: Vörös István énekes, gitáros, dalszerző.

Forrás: Polyák Attila / Origo

Ezek is érdekelhetik