Kányádi emlékezete

2018.08.09. 12:38

„Akit innen tarisznyáltak, azt egykönnyen nem fogja az élet piszka”

Magyar zenészek látogattak el Kányádi Sándor sírjához, hogy tiszteletüket tegyék, és szeretettel, értő alázattal hallgassák a hozzá kapcsolódó történeteket azoktól, akik jól ismerték az egész magyarság egyik legjelentősebb, nemrég elhunyt költőjét.

Király-Szombathy Zita

A székelyudvarhelyi fúvóstábor alapítója, Nagygalambfalva szülötte, Gergely János invitálta a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola nyári táborában tanító anyaországbeli muzsikus-tanárokat Kányádi Sándor szülőházához és síremlékéhez. A történet két rövid vers, az otthonát leíró A mi utcánk és az Öreg kút az utca szádán című versek felidézésével kezdődött.

Gergely János mesélt a költő családjával való kapcsolatáról. Elmondta, hogy tanuló időszakában hogyan segítette a hadirokkant édesapát, Miklós bácsit, hogyan hordta az ő cipőjét Marosvásárhelyre javíttatni, mert közelebb nem volt olyan mester, akinek kaptafája erre alkalmas lett volna. Gergely János mesélt arról is, hogy gimnazista diákként miként találkozott először Kányádi Sándorral egy író-olvasó találkozón, s elmondta, hogy a költő őt „sorstárs”-nak nevezte, mint a szürkeségből tehetsége által kitörni képes művészembert.

Kányádi Sándor: A mi utcánk

A mi utcánk olyan utca,

nem is utca, csak fél utca.

Egyik felén füstös, mohás

cserepekkel három faház.

Átellenben üres kert és

szegydeszkákból rossz kerítés,

három fűzfa, térdig nyesve,

vigyázgat a verebekre.

A fűzfáktól kicsit fönnébb,

ahol már a végét hinnéd,

érkezvén a mi kapunkba,

megszusszan a keskeny utca.

Onnan aztán jobbra kaptat,

két kapu és három ablak

útját állja, s mondja: vissza.

Nem zsákutca: csak tarisznya.

Nem is módos, inkább szegény

(jaj, de nagyon szeretem én).

Innen csak indulni lehet,

s aki indul, visszajöhet.

Tisztesség dolgában mindig

tanulhat itt, el a sírig.

Becsületből, akit innen

tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,

mert itt még a sár is tiszta.

Nem is értem, az a pózna,

lenn a sarkon várakozva,

miért nem mer fönnebb lépni,

lehet, hogy a fényét félti.

A megemlékezésre a nagygalambfalvi református lelkipásztor, Kányádi György Attila is eljött, és elhozta magával a költő húgát, Róza nénit is, aki előbb kissé elfogódottan, de aztán annál nagyobb szeretettel mesélt a közös gyermekkorról, együtt töltött évekről, évtizedekről.

Róza néni

Megzörrentek az emlékek A mi utcánkban leírt kapun belépve. A hely egyszerűsége, otthonossága és a kertből feltáruló látvány mindenkit megfogott. Terhüktől roskadozó gyümölcsfák, kissé már sárgálló kukoricaszárak és férfiökölnyi paradicsomokat érlelő tövek között vitt az út hátra, a kert végébe, ahol két vén szilvafa alatt komorlott-magasodott a friss sírhalom.

Róza néni először gyermekkorukról, korán elvesztett édesanyjukról mesélt, aki Karácsony szombatján hagyta ott őket bátyjával és édesapjával együtt. Majd beszélt közös féltestvérükről és annak fiáról, akit ő nevelt fel, és aki most segít a portát rendben tartani.

Elmondta azt is, hogy alig van olyan nap a temetés óta, hogy ne látogatná meg valaki a sírt. Legtöbben az anyaországból érkeznek, megállnak, kérdezősködnek.

Egy pár véletlenül éppen őt szólította meg az utcán, fel is kalauzolta őket a lányával együtt a domboldalon álló kis házhoz. De mindenkinek szívesen mesél, megmutatja a sírt, aki tisztelettel és szeretettel a szívében érkezik a házhoz.

Róza néni kezéből vándorolt a Felemás őszi énekek című verseskönyv Kányádi György tiszteletes úr kezébe, hogy a Kertünk végében… című verset felolvashassa és elmesélje hogyan döbbent rá arra, hogy ez néhány sor a költő végrendeleteként is értelmezhető.

Kányádi Sándor: Kertünk végében…

kertünk végében dülledő

kövekkel kicsi temető

százlépésnyi vagy annyi sincs

ha jól meglépem annyi sincs

bölcsőm helyétől hajdani

szülőházamtól majdani

síromig ahol őseim

apám nagyapám ükeim

s a kert végében kis patak

várnak vén szilvafák alatt

A vers sorait pontosan követve találták meg és jelölték ki a sír helyét a „vén szilvafák alatt.” A látogatás végén a magyar zenészek szeme összevillant és egy pillantás alatt karéjt alkotva a sír körül búcsúzóul és köszönetük, tiszteletük jeléül elénekelték a Himnuszt.

Az este a nagygalambfalvi református templomban zárult, ahová Kányádi György tiszteletes úr vezette vendégeit. Lelkesen és a valamikori jegyzőkönyvek és iratok szövegeit hűen felidézve mesélte el az ősrégi, majd’ ezeréves templom történetét. A padokban ülve egy mesebeli időutazás részeseiként egyre inkább hatalmába kerített mindenkit a hely szépsége, egyszerűsége és nyugalma. A tiszteletes büszkén mesélte el azt is, hogy egyházközségük a polgármesteri hivatallal és az általános iskolával összefogva egyre több gyermekkel osztja meg a régi történeteket, hagyományos játékokat és ételeket a Galambfalvi Sátortáborban – az idei, a IX. nemrég zárult. Az önkéntesekkel együtt idén közel háromszáz diák részvételével tartották meg a Vakációs Bibliahetet, ahol tematikus kézműves foglalkozások, előadások és sok más játék is várta a 14 évnél fiatalabb gyerekeket.

Borítókép forrása: a Nagygalambfalvi Református Egyházközség videója.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában