Egy vőlegényruha története – így emlékeznek vissza a Magyar Állami Népi Együttes kultikus ruhadarabjára

Tarczi László és Somosi Ibolya, a Magyar Állami Népi Együttes Örökös tagjai 1951 óta vettek részt a társulat munkájában. László tizenöt éven át táncolta az Ecseri lakodalmas vőlegény szerepét, a jelmezét búcsúzáskor neki ajándékozták. A becses ruhadarabot felesége őrizte, halála után lányuk, Páhi Zsuzsanna pedig felajánlotta a jubiláló Együttesnek. Az értékes tárgyról az adományozó, Szűcs Edit jelmeztervező és Winklerné Petri-Kiss Borbála viseletkészítő mesélt.

„Szüleim az Együttes alapító tagjai voltak, s ott is ismerték meg egymást, s egy kínai út során határozták el, hogy egybekötik életüket: 1953-ban házasodtak össze. Egyedüli gyermek vagyok, hiszen nagyon sokat voltak úton, s e foglalkozás nem túl családbarát. Mikor távol voltak, rám a nagymamám, barátok, vagy óvónők vigyáztak. Édesanyám 1967-ig, édesapám 1968-ig táncolt az Együttesben. Ezt követően éves szerződéssel a Benelux államokban léptek fel úgynevezett »magyaros« előadásokkal. Miután hazatértek, édesanyám művelődési házakban oktatott balettet gyerekeknek, édesapám pedig a Duna Művészegyüttesben helyezkedett el tánckari asszisztensként, ahol koreografált is” – meséli Páhi Zsuzsanna.

„Otthon sokat beszéltek a Magyar Állami Népi Együttesről, a műsorokról. Gyakran került szóba az Ecseri lakodalmas, a Fonó, a Szüret, a Fergeteges, és a Háromugrós. Az utóbbiban édesanyám néha szólót is énekelt, amikor a szólista, Varga Böske valami miatt nem tudott fellépni. Édesapám számos szólót táncolt, az Ecseri lakodalmasban a vőlegény, a Kádár Katában Gyulai Márton szerepét bízták rá. 1952-ben eredeti helyszínen forgatták az Ecseri lakodalmas című filmet Kalmár László rendezésében. E mozi hűen adj vissza az akkori fellépések hangulatát, s a filmkockákon szüleimet is viszontláthatom. Édesapám a Katonanóta műsorral búcsúzott, a darabnak olyan drámai ereje volt, hogy a nézőtéren a közönség mindig némán figyelte az előadást. Édesapám erre az alakításra nívódíjat is kapott, amit később visszavontak, a mai napig sem tudjuk az okát. Amikor visszavonult, egy társulati ülésen ajándékozták neki az Ecseri lakodalmas vőlegényruháját. Mindenkinek saját jelmeze volt, amit egy számmal jelöltek. Egy ruhában általában háromszor-négyszer léptek fel, utána tisztítóba küldték. A ruhadarabot nagyon megbecsültük, egy bőröndben őriztük, s jeles alkalmakkor elő is vettük édesanyámmal. A viselet emlékeztetett fiatalon elhuny édesapámra, a sikerekre és a turnékra” – teszi hozzá.

„Mikor e találkozásra készültem, alaposan utánanéztem a vőlegényruha történetének. Számomra különösen érdekes, hogy ebben az időszakban a népi jelmezek az eredeti népviselethez képest »viselhetőbb formában«, azaz minimális változtatásokkal kerültek a színpadra. A leírások alapján, talán a lovaglófazonú nadrág lenne hitelesebb, de már akkor is létezett az egyenes, pantallófazon is. Jelmeztervezői szemmel feltűnik a rendkívül precíz kézműves munka, ami napjainkban igencsak ritka, mivel idő- és pénzigényes. Ecseren, mint más hagyományőrző vidéken, a »kivetkezés« már a húszas-harmincas években elkezdődött, a vidéki viseletet erősen befolyásolta a városi, hagyománytörő szemlélet, de azért ünnepeken még találkozhattunk népviselettel. A harmincas években Tüdős Klára ruha- és jelmeztervező, néprajzkutató indította el azt a mozgalmat, amikor pesti művészek terveztek mintákat az eredeti hímzések alapján, s e mintarajzokat levitték vidékre, ahol a helyi asszonyok kézműves körökben használták a hímzésekben, a szövőszéken. Tehát városi hatásra kezdték feleleveníteni a népviseletet. Az ötvenes években a hagyományokkal való szakítás már politikai kérdéssé vált, amit az élet felgyorsulása befolyásolt. Jelen viselet is már mutatja az egyszerűsödés jeleit.

Az alapanyag gyapjú ugyan, de már sávolyszövet, eredetileg talán posztó volt. E váltásnak gyakorlati okai is lehettek: ez a vékonyabb ruhadarab könnyebb mozgást biztosított a színpadon. Az ing fazonja eredeti, viszont már gépi szalagokkal díszített. Pamutvászonból készült, száz évvel korábban még lenvászon lehetett, s kézzel hímezhették. Legérdekesebb számomra a kalap, s annak díszítése, a szalagdísz, s a veretes fémcsipke, a kösöntyűk és a virágdíszek eredetinek tűnnek.

Talán, akkor még a készítők járhatták a vidéket, s régi darabokra is leltek. A kalap kidolgozása, a keménysége, formája eredeti népviseleti darabra utal” – fogalmazott Szűcs Edit jelmeztervező.

„A nadrághoz természetesen csizma dukált, erre utalnak a kis kötők is. Kapcával viselték, aminek hajtogatása igencsak ügyességet kívánt. A csizmát mindenki számára méretre készítették, így évekig használhatták” – magyarázza Páhi Zsuzsanna.

„Egy igazi viseletkészítő, mielőtt munkához lát, alaposasan tanulmányozza a szakirodalmat, s néprajzi ismeretekkel felvértezve tervez. Célunk, hogy az adott falu, népcsoport minél hitelesebben, autentikusabban jelenjen meg a színpadon. Figyelembe kell venni a korosztályokat, s hogy ünnepi, vagy hétköznapi környezetben történik-e a cselekmény” – mondja Winklerné Petri-Kiss Borbála viseletkészítő.

„A vőlegényruhára tekintve meg kell említenem Mallász Gitta nevét, aki a Magyar Állami Népi Együttes első díszlet- és jelmeztervezője volt. Élete regénybe illik, kiváló sportoló és író is volt. Mikor az Ecseri lakodalmas jelmezeit tervezte, minden bizonnyal alaposan utánajárt az ecseri hagyományos viseleteknek. A vőlegényi és menyasszonyi ruhát, amit mi a színpadon látunk, azt az 1940-es, 50-es években hordhatták a Pest megyei községben” – mesélte.