Szarvasbőgésen voltunk lővilágnál

Megmutat néhány olyan helyet, ahol már kijött eléje szarvas az erdőből. Az „előbőgés” ideje van, amikor a bikák még készülődnek, keveset esznek, rengeteget isznak és pihennek, két hét múlva csúcsra járatva sokat fognak mozogni. Kiszállunk a terepjáróból, megnézünk egy cserkelőutat, amit a vadászmester készített, elgereblyézte az erdő szélén az ágakat, hogy ne roppanjanak majd a vadászok léptei alatt. Friss verések vannak a fákon, ahol a szarvasok az agancsukat tisztították. Egy őzet látunk, az őz is lát minket, ugató hangot ad, így riasztja a többieket, hogy veszély van. Mehetünk, itt már nem fogunk vadat látni. Figyelni kell a szélirányra is, viszi az emberszagot, az állatok elmenekülnek tőle.

Gyalog megyünk be az erdőbe, a vadászmester a halk, puha lépést tanítja.

Egy tökföld melletti magaslesről figyeljük meg az alkonyat eseményeit. Ahogy megy le a nap, nemcsak a fények változnak, hanem a hangok is, elkezdi egy másik életét az erdő és a mező, állandó cirpegő zsongás a csend. A nyugalomban nekibátorodik a vad, kijönnek a fedezékből a nyílt terepre, eleséget keresnek. A bikák szembeállnak, méregetik az erőviszonyokat. A vadászok számára ez a lővilág ideje, amikor még szemmel láthatók az állatok, és még elbírálható, hogy a szabályok szerint ezt vagy azt a példányt ki lehet-e lőni vagy nem.

Ülünk, várunk, fi gyelünk, hallgatózunk. Telnek az órák. A vadászathoz elsősorban türelem kell, nem minden a lövés. Meg kell tudni élni a természetet, együtt lélegezni vele, tisztelni… – Az ember itt megérzi, milyen kicsi és kevés – mondja Doma Lajos, csak nagyon halkan beszélgetünk. Távcsővel kémleljük a tájat, most kelnek fel az őzek a tökből. Érkezik egy szarvastehén, aztán még egy és még egy, balról egy suta meg a gidája. A szemközti dombon egy gazda dolgozik traktorral a földjén, nagy port ver fel, de az nem zavarja az állatokat. A fényképezőgép „csendes” módban van, de nem teljesen hangtalan, még ez a kis kattanás is idegen a tájban, az őzek azonnal meghallják, visszaugranak a sűrűbe. A szarvasok messze vannak, nem hallják, de nem is tudjuk jól fényképezni őket. Távoli mozgásaikat követjük csak, időnként hallunk egy bőgést. A vadászok így mondják: „hangolnak”. Már tíz szarvas van a színen. Két bika lassan közeledik egymáshoz, vagy fél óra is eltelik, mire öszszeakaszkodnak, küzdenek, halljuk az agancsok csattogását, fi atal állatok, inkább csak játszanak. A tehenek rájuk se hederítenek, legelnek tovább. Pöttyös dámszarvast is látunk, mielőtt leszáll a szürkület, és csak a kontúrok maradnak. Az igazán nagy bikák nem jöttek ki. A nap lement, világít már a traktoron az erős lámpa, hogy bevilágítsa a munkaterületet. A szarvasokat ez sem zavarja, jobbról is, balról is hallatják a hangjukat, egy bika a patak mentén jön felfelé a hátunk mögül, bezengeti az erdőt. Ahogy hűl a levegő, egyre jobban szólnak a szarvasok, végül valósággal körbebőgnek minket. Még látjuk, ahogy hét hattyú száll el felettünk, aztán teljesen ránk esik a sötét.