Kisfiúként nem lehetett az istállóból kirobbantani Dr. Peresztegi Attilát

Mikor döntötte el, hogy állatorvos lesz?

A gyerekkori terveim még nagyon változatosak voltak, űrhajós, rendőr, katona akartam lenni, csupa hasznos foglalkozást néztem ki. Az általános iskola negyedik osztályában történtek tereltek végül erre a pályára. A falunkba, Vassurányba a háztáji gazdaságokban kihelyeztek szarvasmarhákat, el kellett őket látni, fejni, engem pedig egyszerűen nem lehetett kirobbantani az istállóból. Innentől kezdve pedig úgy készültem, hogy mindenképpen állatorvos leszek, szarvasmarha szakirányon. Ennek megfelelően az általános iskola után a kőszegi mezőgazdasági szakközépiskolába mentem, állattenyésztő szakra, bár a tanáraim inkább gimnáziumba küldtek volna. A végén kezdtem érezni, hogy az egyetemi felvételi bonyolultabb lesz, mint ahogy azt gondoltam. De egyáltalán nem bántam meg, hogy Kőszegen tanultam, hiszen végig az általam hőn szeretett állatok közelében lehettem, és rengeteget tanultam róluk, nagyon jó irányt adott nekem a szakközépiskola. Alaposan felkészített a pályára, a nehézségekre és az ágazat szépségeire.

Az egyetemen milyen tapasztalatokat szerzett?

A negyedik középiskolai évemben volt egy országos szakmai tanulmányi verseny, ahol harmadik lettem, így felvételi nélkül jutottam be az állatorvosi egyetemre. A Csepregi Állami Tangazdasággal kötöttünk tanulmányi szerződést, komoly tehenészet volt náluk, az igazgatóval pedig megbeszéltük, hogy ha végeztem, akkor várnak – mint állatorvost. Az egyetem egyébként nem volt könnyű, komoly, rangos intézmény a miénk. A tanulmányaim végéhez közeledve aztán kiderült, hogy a tehenészetek felszámolása miatt nem lesz szükség a munkámra, így 1994-ben, amikor végeztem, csak abban voltam biztos, hogy szeretnék hazajönni Vas megyébe. Végül a Szombathelyi Állat­egészségügyi Intézetben kezdtem el dolgozni, a kórbonctani osztályon, később pedig a PCR-laboratórium beüzemelését kaptam feladatul. Hálás vagyok, mert nagyon komoly szakmai szintet érhettem el ott.

Mikor indult az önálló praxis?

1997-ben jött vissza a megyébe volt évfolyamtársam és jóbarátom, dr. Varjú Gábor, vele beszélgettünk arról, hogy a megyében a kisállatorvoslás nem olyan szintű, mint kéne, láttuk, hogy van egy piaci rés. Neki megvolt az állatkórházi, nekem pedig az intézeti tapasztalatom, így 1997-ben együtt kezdtünk el dolgozni egy kis rendelőben, az intézetet is elhagytam egy idő után. Folyamatosan bővült a praxisunk, belefogtunk a saját kisállatkórház építésébe. 2005 nyarán költöztünk be abba az épületbe, ahol most dolgozunk, jelenleg már kilenc állatorvosunk, hét asszisztensünk, három-három recepciósunk és gyógyszerészünk, valamint egy laborosunk is van.

Állatorvosként mi a legfontosabb, amit megtanult? Mi adja az örömöt ezen a pályán?

Alázatot tanít ez a pálya – és azt, hogy soha nem lehet hátradőlni. Nem lehet megállni, folyamatosan tanulni kell és fejlődni, bővíteni kell a tudásunkat, mert lemaradunk; és semmit nem szabad rutinból megoldani. Minden egyes vizsgálat olyan, mintha az első lenne, hiába csinált már valaki belőle ezret, lehet, hogy pont a következőnél éri egy hatalmas pofon. Minden esethez óriási alázattal kell hozzáállni. Szerencsére a választott pályám örömét mindennap érezhetem. Megvan egy bizonyos tudás és hozzá a feltételrendszer, ami lehetőséget ad számomra arra, hogy segíthessek a rászoruló állatokon. Hatalmas boldogság, amikor egy balesetes, összetört, lebénult állat egy kezelés után visszakapja régi önmagát, és ugyanolyan teljes életet tud élni, mint korábban.

Tulajdonos és állatorvos, de vajon van-e idő a kikapcsolódásra?

Számomra az a legfontosabb, hogy a gyógyításra van időm a vezetői kötelességek ellátása mellett: az ortopédiai rész szinte teljesen az én vállamon nyugszik. De igyekszem összeegyeztetni, összehangolni az életem minden területét. Szabadidőmben próbálok feltöltődni. Az egyik fő hobbim a motorozás. Sajnos a sportolásra régóta nincs időm, de igyekszem két-három hetente kocogni, hogy megőrizzem a kondíciómat. Fontos az olvasás, és az igényes zene is sokat segít a feszültség levezetésében: amikor alkalom adódik, akár csak 15-20 percre is bekapcsolom a lejátszót. Utána egész máshogy, nyugodtabban tudok hozzáállni a korábban bosszantó történésekhez.

Kiemelt képünkön: Dr. Peresztegi Attila örömét leli a mukájában