Sziklát másztunk a szomszédos Ausztriában

Nem tudtam, mire számíthatok, mikor hazagurultunk a túracipőmért, hiszen ha a falmászás szót hallom, azonnal egy hatalmas terem színes kapaszkodókkal borított fala jut eszembe. Ennek az évtizedekkel korábban sporttá avanzsáló tevékenységnek egy magasabb szintjével ismerkedtünk meg hozzáértő, rutinos mászók segítségével. Egy határmenti település sziklás erdőjéig mentünk, ahol egy beltérihez hasonló, kiépített fal várt minket. Társaságunk férfi tagjai azonnal berendezkedtek: függőágy a fára, kötelek a helyükre. A biztonságos tér kialakítása az egyik legfontosabb ilyenkor. A helyszín egyébként teljes mértékben családbarát, a kisebbek is rögtön őrült futkározásba kezdtek, hiszen senkit nem zavartunk a természetben: egyik oldalról az erdők ölelése, másik oldalról a sziklafal bújtatott minket. Ráadásul egy elég meredek sziklafal. Félve néztem fel, azt gondolva, hogy erre nem is lehet felmászni. Remegve léptem bele a beülő kantárjaiba, majd háromszor is megkérdeztem, biztosan fel tudok-e mászni vagy hogy nem esem-e majd le. Aztán elindultam. Minden lépést úgy kellett átgondolni, mintha egy táncos koreográfiát tervezne meg épp az ember egy nagyszínpadi

előadáshoz. Mikor felértem, ott jöttem rá, hogy az egyetlen dolog, amitől félek, az én magam vagyok. Nem bízom abban, hogy tudok felelősséggel lépni. Hiszen bár tartanak lentről, de a falon rajtam múlik minden. Nekem kell vigyáznom saját magamra.

Miután a mászást csak mászás közben lehet megtanulni, a falról való lejutást is hasonlóképpen: egyszerűen el kell indulni lefelé. Természetesen egy rövid pánik azért belefér, hogy „nem, én innen nem megyek le!”, de senki sem fog helyettem. Az ereszkedés technikájához lentről kaptam a tanácsokat, csak nyugodtan, bízni kell mindenben, de ott a falon hirtelen a messzi talajban lehet a legkevésbé. Azért csak elindulok. Apró szökdelésekkel, szigorúan nagy terpeszben – szólnak rám lentről. Azért mégis csak furán érzi magát az ember, hogy a fenekét a mélybe tolva ugrál egy falon. De ez itt egyáltalán nem számít. A fal közepénél tarthattam talán, mikor rájöttem, hogy ez valójában fantasztikus. Kijöttünk egy természet által létrehozott kőzetmonstrumhoz, és megmásztuk. Mikor a talpam a földhöz ért, már egyértelművé vált, miért is szeretik az emberek ezt annyira.

Mászás közben mintha saját önismeretünk kőtömbjein jutnánk felfelé. A beágyazott kapaszkodók a már feltérképezett, ismert területek. A többi még felfedezésre vár. Megtapasztalhatjuk, milyen, amikor egyedül kell megoldani egy igazán komoly helyzetet, persze itt biztonságos körülmények között. Néha ki kell hogy szakadjunk a megszokott mindennapokból, körülnézni a világban, olyat tenni, amivel nem feltétlenül a környezetünket, hanem saját magunkat lephetjük meg. Viszont ahhoz, hogy túl nagy meglepetés mégse érjen senkit, fontos, hogy olyan emberekkel másszunk, akik tapasztaltak és megbízhatóak.

Az idei tavaszias télen remek hétvégi program akár az egész családnak, akár baráti társaságoknak kivonulni a természet rejtett kincseihez, és oly módon fölékerekedni, hogy ne sérüljön. Nem birtokba venni, csak meghódítani. Így úgy vihetünk haza egy darabka élményt, hogy nagyon sokat hagytunk még másoknak is.