csöngézni jó, csöngézni kell

2018.06.26. 14:00

A hagyományos olvasótábor elmaradt Csöngén – vagy talán mégsem?

A XI. Weöres Sándor Olvasótábor valójában elmaradt. De néhány mégis kitartó lélek ott töltött egy éjszakát az evangélikus plébánián, Csöngén.

Lutor Katalin

Nem voltunk sokan, már nem is ez számított, hiszen a tábort csütörtök este lemondták. Az egyetemi hallgatóknál jobban kitolódik a vizsgaidőszak, mint eddig, a tárt karokkal várt waldorfos középiskolásoknál pedig kiderült: közösségi szolgálatot kell teljesíteniük. Így néhányan – régi csöngézők – úgy határoztunk, hogy elmegyünk kicsit Weöres Sándorhoz, kicsit Petőfihez, kicsit Csáfordi Tóth Rózához és újragondoljuk a tábort az ölelésükben. Ezt máshol talán csapatépítésnek hívják, mi csak csöngézésnek.

A csöngei csapat – élén Rozmán Lászlóval Fotók: Lutor Katalin/ VN

A visszaemlékezés jegyében

Rozmán László tankerületi igazgató is eljött – tősgyökeres csöngei, nekünk már csak Laci bácsi. A Weöres Sándor és Károlyi Amy Emlékházhoz kísért minket. Minden évben mesél a házról, mindig más, újabb titkokat.

Fűzfa Balázs az ellopott-újraöntött Weörest köszönti a csöngei emlékház kertjében

Az idei tábor alaptémája a „határok” volt, ebből a séta alatt nosztalgia lett. Laci bácsi is arról mesélt, hogyan jött létre itt emlékház, miért nem az igazi Weöres-szobor áll most ott az udvaron. (Segesdi György alkotását 2013-ban rongálták meg, a következő évben öntették újra.)

Idén éppen néhány napja, június 22-én már 105 éves lenne a költő – ajándékunk csokor virág és egy nemzetiszín szalag volt. Dr. Fűzfa Balázs – szintén hazajött, csöngei lett néhány éve, igazolni is tudja: befogadták – ő kötötte fel a vékony szalagocskát Sanyi bácsi tollára. Mintha még mindig fogna, még mindig írna az a toll. A törődés, a rágondolás tartja életben, írja újra a verset. A visszaemlékezés jegyében nemcsak Weöres szavai csendültek fel: olvastunk Fodor Andrást és régi-régi újságcikkeket is. Sokadszorra jártunk már itt – mind, akik körbeálltuk a szobrot –, s mégis igazi fejtörő lett egy fából faragott alkotás a nagy fenyőfa alatt. Egyetlen egysorosra kellett gondolni: az alkotáson húrok, tetején talán madárszárnyak, ha közelebbről nézzük, még csőr is: hát így, hát így – „a dal madárrá avat”. Az emlékházban már nincs vezetés, a korábbi években minden szobában megálltunk néhány vers erejéig, most már felfedeztük csak – amit eddig még nem.

Weöres Sándornak

Weöres és Károlyi Amy: mintha itt lennének

De egy szobában mindenki tovább elidőzött: a kis asztalkán gyújtatlan cigaretta, sárguló papírok, kancsó – benne talán a kút fel nem kortyolt vize. Ezzel szemben könyvespolc a plafonig, rajta a nagyok kéznyomával – mind neki címezve. Weöres Sándornak. A kis szobában mindenki elmosolyodik, mikor az apró figurára gondol, ahogy peckesen mondja: „hej de messze majomország.” A fogadalom, az bizony mindig előkerül – ez már Amy szobájának falán lóg – amelyben Sanyi bácsi a feleségének fogadkozik, hogy ezentúl hogyan, s mennyit rúg majd be. A plébánia udvarán aztán a malomkőhöz kucorodtunk, hallgattuk a messze hangzó harangokat, megtörték Csönge csöndjét. S előkerült a téma, amiért valójában úgy döntöttünk, néhányan itt töltjük a vasárnapot. Hogyan szervezzünk tábort jövőre? Sok-sok éve egyetemi hallgatók döntöttek úgy, hogy szeretnének hallani néhány olyan előadást, ami a kurzusok közé már nem fért be: Erdély irodalmáról, regionális témákról, környezettudatosságról, feminizmusról, sportról – minderről az irodalom kapcsán. Az elmúlt években talán követte is a tábor azt, amit oly sokat emlegetünk: a világ alakulását. Interaktívabb programok, drámapedagógiai foglalkozások, land art, sokféle alkotóműhely. De ahogy itt ültünk, talán sosem volt fontosabb kérdés, mint most a magyar tanítása. Az irodalom tanítása.

Mit csináljunk az irodalommal?

Hiszen volt itt köztünk gyakorló tanár, kezdő tanár, tanárnak készülő hallgató és persze a tapasztalt is: dr. Fűzfa Balázs. Átadni készül a stafétabotot, mi jövünk, szervezzük újra Csöngét. A tábortűz mellett egy programot még megtartottunk (ez végképp nem maradhatott el): Rozmán Kristóf és Varga Richárd zenés-verses estjét: párokba rendezve saját dalok a nagyok verseivel, meg „A börtön ablakában…” Fűzfa tanár úrnak – tőle mindig így búcsúzunk, ez sosem változik már. Kell a rítus, kell a hagyomány. Hát így maradtunk végül heten, mint a gonoszok, régi jó csöngézők, azon morfondírozva, mit csináljunk az irodalommal.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában