A szecessziós mester unokája látogatott a sárvári Nádasdy múzeumba

Az unoka, Körösfői Kriesch György nem művészettörténész, hanem közgazdász és idegenforgalmi mérnök. Húsz évvel ezelőtt azonban bekapcsolódott a Körösfői Kriesch Aladár Alapítvány munkájába, amit a családja hozott létre, hogy segítsen abban: a nagyapja munkássága méltó helyet kapjon a magyar művészettörténetben és megfelelő publicitást kapjon, a köztudatba is beépüljön.

– Körösfői Kriesch Aladár művészete és az általa képviselt nemes magyar szecesszió formakincsben Kalotaszeg és Erdély, megvalósításban pedig a modern 20. század eleje. 1977-ben nyílt Kecskeméten az első gödöllői művészekről szóló tárlat, ahol Körösfői Kriesch Aladárnak megvolt a helye, aztán 1980-ban volt Gödöllőn egy kiállítás. 1982-től azt mondták, hogy jaj, de szép. Ezt én kevésnek éreztem.

Pedig festőtársával és barátjával, Nagy Sándorral, aki egyben a sógora is volt, fantasztikusat alkottak az iparművészet számos ágában. Sok közös munkán vettek részt, egyebek között a Velencei Magyar Ház, a Marosvásárhelyi Kultúrpalota, a Temesvári Papnevelde, a Mexikói Állami Opera díszítésében – meséli az unoka.

– A családom a 90-es évek végén hozta létre Gödöllőn az alapítványt, amely évente legalább egy nagy országos rendezvényt tart, az október 29-i születésnaphoz kapcsolódóan. Úgy éreztem, hogy még többet érdemelne az, akinek a Magyar Nemzeti Galéria nagytermében számos műve van, ezért nekem is kellene egy kicsit mozgolódni. Mivel több nyelven beszélek, több nyelven adok elő, úgy gondoltam, hogy megpróbálom. A szakma egy kicsit nehezen fogadott, mert az én stílusom más. Meg kellett azzal barátkozni, hogy egyszerű köznyelven szólalok meg, nem ragaszkodom nagyon a témához, egy kicsit szabadabban mesélek, beszélek a korról, milyen ruhát hordtak, hogyan étkeztek, hogyan jutottak el egy aukcióra, hogyan szereztek pénzt, hogy festéket tudjanak vásárolni. A családomnak olyan tagja vagyok, aki gyerekkoromtól, az édesapám térdén ülve szívtam magamba a nagyapámról az információkat, amelyek leírva sehol nem találhatók. A képek születése mögötti energiák, kínlódások, szépségek is érdeklik azokat az embereket, akiket megszólít ez a művészet.

Körösfői Kriesch Aladárnak fontos helyeken vannak nagy művei, például a Parlament Vadásztermében, a Zeneakadémián, amelynek nagyfreskójával kezdődnek a kiadványok. Az unoka úgy véli: vannak divatos és „felépített művészek”, és vannak, akik szép csendben dolgoznak. A festőművész nagyapa a szerénységet az ő édesapjától tanulta, aki a zoológiai, a méhészeti és az ásványtani egyesület megalapítója volt, egyébként egyetemi tanár. A gödöllői műhelybe eljöhettek a magyar és nem magyar művészek, Körösfői Kriesch Aladár köré gyűltek, szellemi vezérfonal volt, amire rá lehetett kapcsolódni.

Körösfői Kriesh György, az unoka ennek a szellemiségnek a közvetítője kíván lenni. Most 67 éves, és azért csak két évtizede kapcsolódott be a munkába, mert addig „nem merte” magát beleásni a nagy kérdésekbe. Úgy látja, az emberben van egy ismeretanyag, tudás, és azt valamilyen apropóval a környezetnek kell lehívnia. A fordulat akkor állt be, amikor harminc év idegenvezetői munka után felkérték arra, hogy szervezzen szecessziós sétát a nagyapja műveiből. Ő ezeket ismerte, mert számontartotta, ahogy a dédapját, ükapját is, a 18. századba vissza tudja követni a családi vonalat, a lengyel-morva származást, sőt: külföldi művészettörténészek címertannal támasztják alá, hogy a Kriesch család a 12. századig nyúlik vissza, lehet, hogy kutyabőr is van mögötte. De az unoka leszögezi: nem ez a lényeg, hanem az, hogy a 19. század vége, a 20. század eleje a Kárpát-medencében egy olyan pezsgő, hihetetlen szellemi építkezésben találta a magyar kultúrát, amelybe szívesen olvadtak be a más kultúrákból érkezett művészek, és új vért hoztak, magyarrá váltak. Olyan különleges gyümölcse született Magyarországon a szecessziós díszítőművészetnek, hogy annak nincs párja. 1883-ban Belgiumban hajlította meg egy kovács az első növényi ornamentikájú díszítést, és még nyolc-tíz évet kellett várni, hogy germán (dél-német) közvetítéssel eljusson ez a Kárpát-medencébe. Münchenben volt egy fantasztikus festőiskola. Körösfői Kriesch Aladár és a köréje gyűlők így tették fel a kérdést: hol vannak az ezeréves magyar formák, motívumok? Erdély, Kalotaszeg, Körösfő. Innen van a mester művészneve.

Körösfői Kriesch György és a nagyapja között komoly szellemi-lelki kapcsolat épült ki az utóbbi húsz évben, azzal együtt, hogy születése három évtizeddel késte le az 1920-ban eltávozott festőművészt, aki 57 évesen, tüdőbajban hunyt el. Gödöllőn van eltemetve, de a Farkasréti temetőből vitték át, a család úgy döntött, hogy elmentik onnan.

Hogy miért? Az unoka azt meséli – és ahogy mondja a történetet, „feláll a hátán a szőr” –, hogy egy szándékos, aljas pusztítás után. Az orosz katonák 1944 decemberében betörtek Budapestre, előtte azok a tisztek, akik a nagyapja házában voltak elszállásolva, „véletlenül” felgyújtották a műtermét, rá egy hétre pedig a Farkasréti temetőben lőgyakorlatot tartottak a díszsírok előtt, és torzóvá lőtték az áldáshozó Krisztus-szobrot, amely a nagyapja sírját díszítette.

A festőművész még életében úgy nyilatkozott, szeretne olyan helyen nyugodni, amely „nem lélekölő”, ezért választotta a Farkasréti temetőt. És pont ott történt 24 évvel később ez a gyalázatos eset…

– Beszélgetek a nagyapámmal. Nem csak a képeivel. Ha megpróbáltatás elé állít az élet, amikor például normális gondolattal, ötlettel nem jutok előbbre, leülök hozzá. A portréja a nappalimban van, a Madonna című képe pedig, amit a nagymamának adott jegyajándékba, az ágyam fölött, a hálószobámban. Főleg ott szoktam vele beszélni. Akkor is, ha jól sikerül egy-egy előadás.

Az unoka óriási lelkesedéssel beszél a nagyapjáról, nemcsak a művészete, hanem a nagy tudása miatt is, és például azért, mert ő, Körösfői Kriesch Aladár hozta be Magyarországra az első síléceket, fegyelmezetten étkezett, vegetáriánus volt, és a családját is így nevelte.

Körösfői Kriesch György felidézi: a lelkiséget és szellemiséget, amely belőle áradóan körülvette a mestert, egy tanítvány, Remsey Jenő György írta le a legjobban, annak nyomán, hogy 1909 késő őszén Körösfői Aladárnál járt látogatóban. Ez a látogatás pedig mély nyomot hagyott benne:

„Egy széles és tágas ebédlőbe léptünk, amelynek hosszú faragott diófa asztala körül vagy másfél tucat mosolygós arcú családtag ült: a mester felesége, gyermekei és az akkor már hét éve működő művésztelep köré csoportosuló ifjak és ifjú nők. A tejes korsókkal, gyümölcsös kosarakkal, vajjal, dióval és mézzel dúsan megrakott asztalnál, mint egy nagy embercsalád, úgy ültek Aladár kis és nagy gyermekei. A csillogó szemek mind rám szegeződtek, s én megilletődve ültem le a nagy terített asztal mellé. Leültem és éreztem, hogy én is családtag vagyok.”