Devecsery László író, költő, rendező, tanár 60 éves pályájának koronája a József Attila-díj

Meglátogattuk az otthonában, ahol Bársonyka és Mandulácska nevű cicái társaságában él, hogy köszöntsük az elismerés apropóján, örömében pezsgőt bontana, amit azzal hárítunk, hogy munkaidőben vagyunk, azt feleli nevetve, ő is mindig munkaidőben van. Irodalmi munkásságának gyökereiről szólva Devecsery László a régi szép, havas telekről mesél, amikor 4. osztályos iskolásként először versbe öntötte a gondolatait, és a felnőttek mondták, hogy a formától a szöveg még nem vers. Sokat olvasott: Petőfit, Aranyt, Tompát, Vajdát, később Nagy Lászlót, Váci Mihályt. Középiskolába a Nagy Lajos Gimnáziumba jelentkezett, de arról kapott papírt, hogy az újonnan nyílt Entzbruder Dezső Gimnáziumba (a későbbi Szentgyörgyi) vették fel, és ott a neves irodalomtörténész, Lőrinczy Huba lett a magyar tanára.

A karácsony előtti utolsó órán felolvastatott vele a verseiből, és közölte, hogy menni fog a sárvári megyei diákköltő találkozóra (1967), aztán delegálta az egyetlen dunántúli diákköltő találkozóra is (1968). E két helyen kapott indíttatást a további évtizedekre, hamarosan megjelenik a 47. kötete. Életműve már választható irodalmi érettségi tétel, tudomása szerint Szegeden és a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban. Nagyobb részt gyermek-, kisebb részt felnőtt verseket ír, a szándékot firtatjuk, amely vitathatatlanul jelen van, de meghatározónak látja az indulatokat, élményeket, hangulatokat, és – mivel a vers magát írja – hogy mikor kinek szól, azt a végeredmény dönti el. Hogy miként tudta hasznosítani a tanári pályáján ezt a tehetségét, úgy felel: könnyebb volt így a verselemzés, hogy maga is ír. A gyerekeket pedig mindig hagyta kibontakozni, ha a tankönyv kínált tíz magyarázatot, elfogadta a diákjaitól a tizenegyediket is, mert alkalmasint az volt a „legvalóságosabb”.

Devecsery Lászlónak több diplomája van: magyar – népművelő – könyvtáros szakokon tanult, majd felnőttként rendezői végzettséget, és magyarból középiskolai tanári oklevelet is szerzett.

- Általános iskolában azért szerettem tanítani, mert azt a gyerek az örömével és a tudásával köszöni meg. Amikor a kőszegi gimnáziumból jött egy telefon, hogy szeretnék-e ott tanítani, igent mondtam, tíz évet töltöttem ott. Az volt a tapasztalatom, hogy az értelmes gimnazisták ki merik, és ki akarják mondani a gondolataikat, és ez erősíti a tanítás lehetőségét. Ha a gimnazista észreveszi, hogy partnerként kezeled, bármit megtesz érted és veled – mondja, miközben a macskák is beilleszkednek a beszélgetésbe, az egyik ölbe mászik, kapkod a toll után, a másik az ágyra terített vendégkabáton foglal helyet, onnan figyel.

Azt kérdezem, hogy mi késztette a hároméves rendezői képzés elvégzésére, felteszem, hogy az iskolai műsorok szerkesztésétől indult, de kiderül, hogy ez is 4. osztályos korába nyúlik vissza, amikor is a tanító néni a kezébe adott egy könyvet, amiben forgatókönyvek voltak, azt mondta neki, válasszon belőle, ossza ki a szerepeket, és rendezze meg. Így Devecsery László tíz évesen már rendezett, és azóta is folyamatosan rendez és szerepel. Szerette volna szakmailag minél jobban csinálni, ezért jelentkezett a képzésre. A rendezések miatt lett színpadi szerző is. Elfogytak a darabok, amik tetszettek, ezért elkezdett írni. Így született A két kis pék kalandjai című első mesejátéka három felvonásban.

Ez lett aztán az első dramatizált mesegyűjteménye címe is. A másik pedig a Hárman egy szoknyában. A csúcs a Weöres Sándor Színházban a Varázskendő és a Kék pék című saját darabok rendezése volt. De azt mondja nagyobb kihívás amatőrökkel dolgozni, mint most az Irány Surány! Társulattal, amely a Nemzeti Színházban mutatta be nemrég a saját előadásukat, és a fináléjukból – Szerémi Zoltán szerzeménye – lett az országos pajtaszínházi himnusz. Vassurányban március 15-i ünnepséget is rendezett most, emléklapot, bronz rózsát, személyre szóló bort kapott köszönetképpen, és sok szeretetet, ami fantasztikus. A József Attila-díj mindezt tetézte, ahogy mondja, végtelen örömöt jelent.

Bársonyka ott, Mandulácska itt – lehunyt szemmel, hangosan dorombolnak. Állítólag ez gyógyító dorombolás. Devecsery László meséli, megtörtént, hogy szívritmuszavara volt, lefeküdt az ágyra. Az egyik cica pedig a mellkasára hasalt, és gyors ütemben kezdett dorombolni, majd lelassította, és érdekes módon azzal együtt az költő szíve is visszalassult.