A régészeti örökség védelméért díjazták a vasi Ilon Gábort

A díjat a régészeti örökség, a műemlékvédelem érdekében kiemelkedő tevékenységet foly­­tató személyeknek, szerve­zeteknek adományozzák, évenként legfeljebb két régész szakembernek. Ilon Gábor méltatásában az áll: több mint harmincéves kutatói és publikációs tevékenysége, a hazai régészeti örökség népszerűsítése, a szombathelyi főiskola régésztechnikusi képzésének megszervezése, Vas megye régészeti lelőhelyeinek örökségturisztikai hasznosítása, valamint oktatói munkássága elismeréseként vehette át a kitüntetést. A díjazott Szentléleky Tihamér régészt, múzeumigazgatót említi, vasi kötődésűként legutóbb (2014-ben) ő részesült az emlékéremben.

– Ez az eddigi legrangosabb díjam. A dolog érdekessége, hogy nem Vas megyei régész vagy intézmény terjesztett fel, hanem magánemberként egy széles látókörű építész, a kőszegi születésű Gyulaváriné Lovassy Klára, a veszprémi Magyar Építőipari Múzeum volt igazgatója, akivel az utóbbi időben a Kőszeghegyalja régészeti öröksége olvasókönyvem miatt többször leültem beszélgetni. Köszönöm ezt neki, és örülök a szakmai elismerésnek, mindamellett mé­lyebb tartalmúnak érzem a díjat annál, mint hogy annak visszacsatolása lenne, régészként, vezetőként mi mindent csináltam – mondja Ilon Gábor, aki népművelőként és általános iskolai történelemtanárként diplomázott Szombathelyen, majd az ­ELTE-n történészként, és ugyanott – hétszemeszternyi „illegális” régészethallgatás után – 1986-ban régészként.

Akkor már két éve múzeumigazgató volt Pápán, és maradt 1995-ig. Frissdiplomásként közben a szombathelyi főiskolán kezdett történelem szakosokat tanítani. De dolgozott a váci, később a szombathelyi múzeumban is „raktárosként, népművelőként, régészként és igazgatóként, osztályvezetőként és a megyei múzeumigazgató helyetteseként is”. A nevéhez köthető Szombathelyen az Európában egyedülálló régésztechnikus-képzés megalapítása (1994), amit „azóta szétziláltak”. 2008-tól két évig egy országos intézmény, az azóta már megszűnt Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat regionális vezetője, az életében „eddig az egyetlen olyan időszak, amikor a szakmai célok, a munka és a finanszírozás is európai volt”.

Ott több megye nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti ásatásait irányította. Sűrű hónapokat hozott az életében 2014, és amikor egy év elteltével 2015 decemberében visszament volna dolgozni, „közös megegyezéssel eltávolították” a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központban betöltött állásából.

Máig több mint 150 önálló tudományos publikációja mellett nyolc könyve jelent meg, monográfiák szerzője, de tankönyvet is írt, régészeti témájú könyveket, múzeumi sorozatokat szerkesztett, szakmai konferenciákat szervezett. 2016-ban megírta Kőszeghegyalja régészeti örökségének olvasókönyvét, ami legalább 1500 Kőszegen tanuló gyerekhez eljutott, és dolgozott két uniós projekten is. – Nem elég az elefántcsonttoronyban ülni. A régészet tudományát közérthetően kell továbbadni. Másrészt fontos, hogy minél több dolgot közöljünk szakmai és egyéb berkekben is. Megíratlan témák mindig vannak. Amit ástam, azt fel kellene dolgoznom, különben nem volt értelme a munkámnak. Nekem ugyanis nem mindegy, hogy elkészül-e egy ásatás dokumentációja. Nem szeretnék forogni a síromban, hogy miért nem publikáltam ezeket – mondja.

Manapság a megyét járja, a kistelepülések régészeti örökségéről tart előadásokat a Berzsenyi könyvtár sorozatában. Nagy és konkrét terve, hogy megírja Vas megye történelmi olvasókönyvét. Hogyha egy gyerek előveszi, akkor találjon benne a saját falujára, városára vonatkozó adatot, és értse meg, hogy a települése határában talált kelta edénytöredék mit jelent a megye, az ország, Európa történetében. – Nem szerepel eléggé a köztudatban a kulturális örökség, így a régészet sem. Az örökségturizmus része, hogy olvasókönyveket írok, de az is, hogy anno háromnyelvű táblákat állítottunk szerte a megyében.

Egy attitűdöt, szemléletet szeretnék átadni. Hiszem, amit annyian megfogalmaztak: a múlt helyes ismerete nélkül nincs jelenünk és még kevésbé jövőnk. Szükség van a történelem, a régészet és ezek hatására az örökségvédelem iránt elkötelezett generációra, amely megérti környezete örökségének lényegét: hogy a megmaradt értékek megóvásra érdemesek és hogy a jövő, a fenntartható fejlődés az ő kezükben van.