Tartást adtak a küzdelmes hétköznapok – Hertelendy Ferenccel beszélgettünk

Körmenden 1965-ben indult a felsőfokú technikusi, majd üzemmérnöki képzés, és ez alaposan felkavarta az állóvizet. Fiatalok tömege érkezett, a legtöbben Szombathelyről, a műszaki képzés akkori bázisáról. Alig akadt helyi diák, a kevés kivételek közé tartozott Ferenc. Akkor a szombathelyi Gépipari Technikumban tanult, ez az iskola elismert oktatási intézménynek számított. Amikor a fiatalember ide jelentkezett, ötszörös túljelentkezést kellett leküzdenie.

– Sikerült, de volt mit pótolni. A kis falusi iskola nem adhatott olyan alapokat, mint a városi. Legyűrtem a hátrányt, alapjából véve ment a matek, a fizika. Bejáró lettem, a bicajjal mindig akkor értem a vonathoz, amikor az már elindult. Külön tanulókocsiban utaztunk, egyik részében a fiúk, a másikban a lányok. A kalauz szigorú volt, de egyszer megtréfálta magát.

Rosszul lyukasztotta a bérleten a dátumot, amit úgy korrigált, hogy a bekarikázott lyuktól húzott egy nyilat a jegy szélére, majd ráírta: „ez a lik, nem lik”. Persze körbevittük a vonaton a jegyet, dőltek az utasok a röhögéstől… Falusiként vonatoztam, és egyszer csak beértem a városba, képletesen is. Egy iskolai barátom győzködött, hogy felvételizzek Körmendre. Vonakodtam, végül az döntött, hogy hallgatóként nem kellett bevonulni. Ki akart két évre angyalbőrbe bújni? Senki, én sem, így felvételiztem. A gépiparis tudás sal simán vettem az akadályt – folyatódik a történet.

Aztán megelevenednek a hatvanas diákévek. A várkert melletti erőgép tanszék, a KGST-zetorpark, vagyis a szovjet Belorusz traktorok és a magyar Dutrák világa.

– Végül 1967-ben oklevelet kaptam, majd diplomás üzemmérnök lettem. Aztán megszületett a fiam, én pedig a szombathelyi Mezőgépgyárba kerültem. Váltottam, az új helyen kétszáz forinttal többet kerestem, azaz 1500-at havonta. A Jáki úti Vas-Fém-Gépipari Vállalatnál dolgoztam, az Ikarusznak gyártva alkatrészeket. Jó sorom volt, ment a szekér. Jött a Rába MVG, a Horvát Ede-korszak, dobáltak bennünket a városon belül. Egyszer a Jáki út, aztán meg a Traktoros utca, kezdett elfogyni a munka. A végén már a kamionokat sem tudták megtankolni.

A Rába tönkre­ment, utcára kerültem. Így járt a feleségem is, ő az autós Merkúrnál dolgozott, az is megszűnt. Mindennek tetejébe a fiam is hasonlóan járt, így mindhárman munkanélküliek lettünk. Innét kellett felállni. Évről évre, kemény munka árán sikerült előbbre jutni. Vettünk egy kis földdarabot, arra meg egy formatervezett, tornyos épület került, és jött a virág. De így sem sikerült volna beindítani az üzletet, ha nem akadnak segítők, barátok – idéződik meg a múlt.

A Hertelendy család mára közmegbecsülésnek örvend a településen, vállalkozásuk sikeres. – A főiskola tudást, a küzdelmes hétköznapok tartást adtak. A családi összefogáson túl a hit is kellett ahhoz, hogy talpra álljunk – mondja.