Összezárva egy kisiskolással? – A gyermekpszichológus tanácsot ad

Kétféle típus van: akik nagyon jól érzik magukat a hetek óta tartó otthoni kényszerpihenőn – és akik egyre jobban szenvednek. A kortársak hiánya azonban mindenkit megvisel – derült ki Deligága Éva gyermekpszichológus előadásából, aki a Nyitott Akadémián jelentkezett be szombaton reggel online, hogy azoknak a szülőknek segítsen, akik 6–11 éves kisiskolás korú gyermekükkel kénytelenek átvészelni a mostani időszakot.

Akik most sokkal jobban érzik magukat, azok a szorongó gyerekek, akik tanulási nehézségekkel küzdenek, és az iskolában gyakorta kudarcokat élnek át, nekik a mostani helyzet – bár a kortársaik nekik is hiányoznak – megváltás, hiszen sokkal kevésbé kell rettegniük a számonkéréstől, márpedig a gyerekek általában is, de akiknek kevés a sikerélményük, azok különösen érzékenyen reagálnak az értékelésekre. Sokszor ez az oka annak is, hogy míg az óvodában valaki motivált és érdeklődő, az iskolában elveszíti lelkesedését. Azoknak viszont, akik jól beilleszkedtek, az akadályokat könnyen vették, most nagyon hiányzik az iskolai légkör, és emiatt nyilván frusztráltabbak is.

Nem könnyíti meg a helyzetet a szülőkre nehezedő nyomás sem – sokan közülük most home offi ce-ban dolgoznak, és azon felül, hogy a munkájukat is el kell látniuk, a gyerekekkel is folyamatosan foglalkozniuk kell. A kisiskolásoktól még nem lehet elvárni az önálló munkát, végig segítségre van szükségük. A szakember ezért azt tanácsolja a szülőknek, hogy vegyenek vissza a maximalizmusukból, mert az nem fog menni, hogy több mint ötven nap összezártság után is a munkahelyi megfelelés mellett folyamatosan szórakoztassák, fejlesszék és lekössék a gyereküket. Ez nem is szabad, hogy cél legyen, ugyanis nem a szülő feladata folyamatosan animálni a gyereket.

Irreális elvárás, hogy egész nap foglalkozzon a szülő a gyerekkel, már csak azért is, mert nem ránk kíváncsi a gyerek, neki ilyenkor az lenne a feladata, hogy a kortársaival játsszon. Most, hogy ez sokszor lehetetlen és elmenni sem lehet otthonról, gyakran felvetődik az unalom kérdése, amikor a gyerek nem tud magával mit kezdeni. Nem kell ettől félni, már csak azért sem, mert az unalom érzéséből általában előbb vagy utóbb valami kreatív játék születik, persze, ha megoldható valamilyen szabadidős foglalkozás, az sokat tud enyhíteni a feszültség levezetésében. Azt viszont jó, ha tudjuk, hogy ha a gyerekek ilyenkor elkezdenek videojátékozni vagy tévézni, akkor ezekből a tevékenységekből nehezen szakadnak ki, és nehezen indul be a fantáziaviláguk.

A pszichológus előadásában kihangsúlyozta azt is, hogy a kisiskolásokkal való együttlétet több korosztályos sajátosság is nehezíti. Éppen ebben a korban van ugyanis egy nagy ugrás a gondolkodás és a személyiség fejlődésében. Míg az ovisokra a vágyteljesítő fantáziavilág a jellemző, a kisiskolás korral már elkezdődik a racionális, logikus gondolkodás is, csakhogy mindez ebben az időszakban még keveredik. Ne feledjük, ilyenkor még sokan hisznek a Mikulásban, fogtündérben, ahogyan erre a korosztályra jellemző a nagyon nagy mozgásigény is, ami szintén nem könnyíti meg az otthoni együttlétet – hangsúlyozta a szakértő.

A gyerekek nyolcéves kor körül elkezdenek nagyon önállóak lenni, le tudják kapcsolni a villanyt, ki tudják nyitni a hűtőt, meg tudnak kenni egy kenyeret, fel tudnak öltözni, vagy éppen már önállóan mosnak fogat. Csakhogy ebbe az önállóságba még rengeteg játékosság vegyül, ne tekintsük hát a gyerekeket miniatürizált felnőtteknek. Ebben a korban a többségük nem tud veszíteni például a társas- vagy kártyajátékokban, gyengék a kudarckerülésben is, ha valami nem sikerül elsőre, nyűgösek lesznek. Sokan ilyenkor – a kitörni készülő balhét elkerülendő – a közös játék során inkább hagyják is nyerni a gyereket. Azonban nem kell megijedni, ezek a szélsőséges reakciók természetesek, ez is egy tanulási fázis, ahhoz ugyanis, hogy gátolni tudjuk a hirtelen ránk törő érzéseket, szükség van egy bizonyos fokú neurológiai érettségre, márpedig ez lassú, időigényes folyamat. Ugyanígy nem várhatunk el tőlük olyan fokú felelősségvállalást, mint a felnőttektől.

A kisiskolásokra jellemző, hogy tetteik súlyával nincsenek még tisztában, szeretik megúszni a dolgokat. Ahhoz, hogy akkor is vállaljuk tetteink következményét, ha ebből nekünk hátrányunk származik, meg kell érni. Nehezíti az életet az ilyenkor jellemző kiskamaszos fl egmaság is, amikor a hangsúlyok és a stílus egyfajta nemtörődömséget jeleznek. Ráadásul úgy tűnik, hogy a gyerekek manapság korábban érnek, és olyan dolgok iránt érdeklődnek, ami régen csak a nagyobb gyerekekre volt jellemző, mint például a társak közti népszerűség kérdése vagy az öltözködés.

A pszichológus tapasztalata, hogy sokszor a gyerekekkel azért nehéz a tanulás, mert az iskolában nem úgy magyaráznak, ahogy azt mi tesszük, márpedig a gyerek csak úgy érti, ahogy a Marika néni mondja. A szülő nem válik hirtelen pedagógussá, az együtt tanulás ezért hálátlan feladat, ami nemcsak a gyereknek, de a szülőnek is frusztráló. Fontos továbbá, hogy a szülők megosszák egymás között a terheket, és mindenki abban segítsen, amihez jobban ért. Főleg az anyukákra jellemző, hogy magukra vállalják a rossz zsaru szerepét, és így mindig ők azok, akik a feladatokat kiosztják, számon kérnek, ez azonban nem jó irány,a másik oldalt is tölteni kell, szerezni kell olyan pozitív élményeket is, amikből a gyerek rájön, hogy a szülőnek van egy játékos énje is, és nem attól érezi jól magát, hogy folyamatosan őt kontrollálja. Fontos viszont, hogy a gyereknek legyen egy úgynevezett sávos időbeosztása, ami strukturálja a napot, nem kell percre pontosan beosztani az időt, de legyen ideje az étkezéseknek, a tanulásnak és persze a játéknak is.