Hét évtizede járja Péczeli László a megyei erdőket

Péczeli László hetvenegy éve vadászik, pedig „még csak” 76 éves, élete java részét szó szerint a vasi erdőkben töltötte. Felmenői közül jószerivel mindenkinek ott volt a kezében a puska, szívükben pedig az erdő, a természet szeretete. Így hát a kis Lacika menthetetlenül beleszületett a vadászatba, mert bár a napvilágot egy paplakban látta meg – miután édesanyja a plébános unokahúga volt – háromhetes korában már egy Csénye melletti vadászházban lakott. Erdész édesapja itt kapott munkát. A családban apja mellett nagyapja és nagybátyja is járta az erdőket vad után kutatva, de a korán reggel induló és fárasztó körvadászatokon részt vett már a négyéves Lacika is, és segített a nyulak bekerítésében.

Egy évvel később a ravaszon volt az ujja, miközben a sámlira támasztott puskacső a kert végében összesereglett verebek felé mutatott. Persze vele volt édesapja is, hiszen nehéz a fegyver, de hiába, a kis Lacika elvétette a lövést, a verebek sértetlenül rebbentek szét, a sörétek pedig a kertkapuba csapódtak. A 136 apró sörétet évekig tartott a kés hegyével kipiszkálni, de játék volt ez is, játszótérnek pedig ott volt az erdő. A második lövésre fél évet kellett várni, az már önállóan ment, és ott már négy seregély volt a zsákmány.

A gyerekkor vadászattal és erdőjárással telt, édesapjával fácánetetőket, magasleseket építettek és kitisztították a hozzájuk vezető cserkelőutakat, hogy csendben járhassanak rajta.

Ötödik osztályos volt, amikor meglőtte élete első nyulát és 14 éves, amikor édesapja szakmát váltott és erdészből hivatásos vadásszá lett. 1958-at írtak ekkor, Laci gimnáziumba ment, de a dátum nem emiatt nevezetes igazán, hanem azért, mert ebben az évben látott először nyugati autót és külföldi vadászt is, aki kiszállt belőle.

Az erdő kincseit a vendégnek édesapja segített felkutatni, és természetesen velük volt Laci is. Ekkoriban télen sokszor fogtak hálókkal élő nyulakat is, de persze néhányat – az előkelő vendégek kedvéért – bizony el is ejtettek. A férfivá érő László itt tanult meg lőni igazán, és ezeknek az éveknek köszönheti, hogy a fegyvert most is biztosan kezeli.

Mindezek ismeretében talán kissé meglepő, hogy Lászlóból sem erdész, sem hivatásos vadász nem lett. Már kezdetektől úgy volt vele, hogy vagy erdőmérnök, vagy gépész mérnök lesz, az élet aztán úgy hozta, hogy érettségi után a vasúton kezdett dolgozni, majd a műszaki egyetemre ment, amit 1969-ben végzett gépészmérnökként hagyott ott. Egyetemi évei alatt mindössze két vasárnap érte a fővárosban, az összes többi hétvégét itthon, szeretett erdeiben töltötte, ahol már sorra gyűjtötte be a nagyvadtrófeákat is: őzet, szarvast, vaddisznót lőtt.

Hősünk vadászattal kapcsolatos szenvedélyének megértését nagyban segíti, ha tudjuk, hogy minden egyes vadászatról – ha járt eredménnyel, ha nem – napló született. Mára már megtelt az ötödik vaskos könyv is, amelyekből egyebek között kiolvasható, hogy a bő hét évtized alatt szarvasból 77 (ebből 5 volt a bika), őzből 49, vaddisznóból 441, fácánból 1503, nyúlból 145, vadkacsából 520 akadt puskavégre, hogy csak a főbb fajokat említsük.

László tudja, sokan most felszisszennek, miközben a vasárnapi rántott húst hétről hétre vidáman falatozzák. Pedig a vadászat nem az ölésről szól, hanem az élményről, és különösen így van ez az ő esetében, hiszen őzet utoljára 1989-ben, szarvast utoljára 1993-ban lőtt. Ennek nincs különösebb oka, csak hát lőtt ő már eleget, és akkor is úgy volt, hogy egyik szeme sírt, a másik nevetett, újabban pedig inkább csak sír.

Vadászatról soha nem megy haza üres tarisznyával, akkor sem, ha nem lő semmit; úgy tartja, tele van az a tarisznya élménnyel. Gróf Széchenyi Zsigmond mondta: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás” – ezt vallja ő is, és ezt tanítja másoknak is.

Kérdés persze, minderre Laci bácsinak hogyan volt ideje, lévén, hogy nem hivatásos vadász és ott volt még a család is. Felesége, aki első szerelme volt és akivel lassan 53 éve élnek boldog házasságban, sokszor elkísérte a vadászatokra. Jó kabalának bizonyult, ha vele volt, mindig megmutatták magukat az állatok, viszont közülük több köszönheti neki az életét. Ha ugyanis a felesége azt mondta egy disznóra, hogy „nézd, milyen aranyos”, akkor László már nem lőtt.

Nem okozott gondot a munkahelyén sem a vadászat, vadásztak a főnökei is, később pedig már a maga ura volt. Különben is, neki három dolog volt szent: a munka, a család és a vadászat, egyik sem mehetett a másik rovására soha. Aztán persze sokszor fordult elő az is, hogy a hajnalban indult vadászat reggel 7-re már be is fejeződött, utána jutott idő dolgozni. Volt olyan év, hogy több mint kétszáz vadászaton vett részt, olykor napi kettőn is.

Vadászvizsgát 1974-ben tett csak, és akkor lépett be az Aranypatak Vadásztársaságba is, amelynek a mai napig tagja. Vadászbaleset soha nem érte, igaz, párszor közel állt hozzá. Egy alkalommal négykézláb követte a megsebzett vaddisznót a sűrűben, amikor hirtelen szemtől szembe találta magát a felbőszült állattal. A vadásznak mindig helyén kell lenni a szívének, az eszének és persze a kezének is – Laci bácsinál nem hibádzott egyik sem.