Ősszel tágasabb és kékebb az ég is – Szendi Péter képriportja

Ősszel tágasabb és kékebb az ég is. Ez nem költői túlzás, hanem a fizika törvényeinek következménye; és mégis. A tágabb és kékebb őszi ég titokzatosabb, boldogabb és szomorúbb, mint a folyton a tűzzel játszó vidám nyári égbolt.

Ködből és csöndből van az őszi este, és bár az egyszerre kopogó és daloló József Attila-vers azt mondja, hogy a köd, a csönd sosem ragyog, néha megfordulhatnak a viszonyok: a köd mögött sejlik-dereng föl a fény – és nem fordítva.

„A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak / s mint a kisikált sárgaréz-edények / a konyha délutánján mért ragyognak? / Mit akar tőlem ez a titkos élet? / Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? / Ki fényesít eget és hegyeket? / Mily pan­theizmus játszik egyre vélem, / hogy századok emlékét visszaélem? // Az Orion süvegje mért parázsló? / Miért hogy mindent lanyha pára mos? / Ki tette ezt? / Ki volt ez a varázsló? / Miért csodálkozol, csodálatos?” Na, ezek viszont költői kérdések, a legszebbek, legfontosabbak közül valók. Mi mást olvasnánk szeptember nyitányán, mint Kosztolányi, a legnagyobb ámuló Szeptemberi áhítat című versét. A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak. Ki volt ez a varázsló?

Válasz nincs (vagy van, kinek-kinek szíve és sejtése szerint). Vagy jó sétálni egyet az alkonyi erdőben (ködből, csöndből, fényből) a válaszért, esetleg kiülni a dombtetőre. „Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. // Kiülök a dombtetőre, // Innen nézek szerteszét, / S hallgatom a fák lehulló / Levelének lágy neszét.” Hogy Petőfi tényleg kiült-e a dombtetőre? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mindegy is. A fontos az, hogy ez a két sor lélegzetelállítóan szép: „S hallgatom a fák lehulló / levelének lágy neszét.” Nem lehet elégszer elismételni – és eleget hallani.