Az őrségi járás és a restauráló fluid - Mekkora is ez a tájegység?

Ilyenkor rendre felmerül a kérdés, meddig tart az Őrség. Erre persze eltérő válaszok születnek, mert ki ilyen, ki olyan szempontból közelíti meg a kérdést. Van, aki csak az ún. „történelmi Őrség” falvait tekinti a tájhoz tartozónak, van, aki szerint annál jóval nagyobb. Még az is előfordul, hogy valaki az Őrséget azonosnak gondolja az Őrségi Nemzeti Park területével. 

Voltak időszakok, amikor az Őrség pontosan körülhatárolható közigazgatási egységet jelentett. Az Őrségi járás több időszakban is létezett. Az őrségi identitás szempontjából fontos, hogy az elődök valamikor rendelkeztek bizonyos autonómiával. A régmúlt időkön azonban most lépjünk túl! Előzménynek tekinthetjük, hogy 1550-től kezdődően a németújvári Batthyány-uradalom egyik területi egysége a korabeli iratokban mint „Eörsegh Tartomány” szerepel. A birtokigazgatási és a közigazgatási funkciók akkor még eléggé ös - szemosódtak. Az 1700 évek első felében az Őrségi járás (Őrség Districtus), már állami közigazgatási egységként is létezett. A reformkorban alszolgabíró járásként alakult újjá és működött egészen 1848-ig. A központ Őriszentpéter volt, a járáshoz pedig harminc község tartozott.

 A negyvennyolcas forradalom, majd az önkényuralom után az Őrségi járás ismét létrejött, de mindössze 12 évig, 1860-tól 1872-ig létezett. Megszűnése után a hozzá tartozó falvakat a szentgotthárdi, a körmendi és a muraszombati járások között osztották szét. Az őrségi járás negyedszerre 1947-ben alakult meg. Időközben rendelet írta elő, hogy a járásokat a székhelyükről kell elnevezni – ezért ebben az esetben a hivatalos név Őriszentpéteri járás lett. Létrejöttét augusztus 24-én díszünnepségen jelentették be.

 Húsz község tartozott hozzá, tehát kisebb lett, mint az egy évszázaddal korábbi elődje. A belügyminiszteri rendelet kihirdetése után nyomban nekikezdtek az intézményi háttér kialakításához. Elsőként a járási rendőrkapitányság szerveződött meg. Rövidesen kiderült, hogy a szükséges hivatalokhoz – pl. járásbíróság – nincs megfelelő épület, és az érkező szakembereknek sem tudnak lakást adni. A megfelelő infrastruktúrát a következő években sem sikerült kiépíteni. Közben a politikai szándék is változott, a jugoszláv határhoz közeli területeket nem kívánták fejleszteni. A járás, amely a működését el sem kezdte igazán, 1951-ben megszűnt. A „közigazgatási” Őrség mindig kicsit nagyobb volt, mint a „történeti-néprajzi” Őrség. Határa északnyugati irányban Kondorfáig, keleten Szőcéig, délen Velemérig tartott.

 Az 1800-as években hozzátartozott Hegyhátszentmárton, Ivánc és Felsőmarác, valamint a később Szlovéniához került Szerdahely, Bükalja, Domonkosfa, Kapornak, Domafölde és Hodos is. A cikk szerzőjének ismeretei szerint az első olyan termék, amit a táj nevével népszerűsítettek, az „őrségi általános marhatáppor” volt. Saxinger Ottó őriszentpéteri patikus 1907-ben ezen a néven vetette nyilvántartásba az általa kikísérletezett és gyártott készítményt. Nem sokkal később két újabb árut is forgalomba hozott, az egyik az „őrségi restauráló fluid” volt, a másik az „őrségi tulipán sósborszesz”. Saxinger nem volt született őrségi. 1905-ben vette bérbe a szentpéteri patikát, nagyjából 15 évig maradt a településen, majd Nagyigmándra költözött. 1925-ben, 73 éves korában ott halt meg.

Nem a tápszer volt az első általa előállított termék. Az 1800-as évek végén egy budapesti vállalkozóval közösen szikvízgyártással is foglalkozott. Az általa készített szifonfejet 1899-ben vették szabadalmi oltalom alá. 1911-ben Kvanduk Bertalan tanítóval közösen elindította az első őrségi hírlapot, Eörségh címmel. A Régi Őrség és vidékének közlönye alcímet viselő újság 1914-ben megszűnt. A Dél-Bácskából származó tanító 1915-ben elesett a háborúban. A Saxinger által Őriszentpéteren gyártott termékek még nem kapcsolódtak a helyi hagyományokhoz. Ennek ellenére üzleti szempontból is fontosnak látta azt, hogy az elnevezésükben ott legyen a készítés helyére utaló „őrségi” kifejezés.