„Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni” - dr. Székely János megyés püspökkel beszélgettünk

Nehéz éveket élünk: a Covidjárvány az egészségünket, a szomszédos országban kitört háború és egyáltalán a háborús fenyegetettség a biztonságérzetünket támadta meg. Ezek az élet alapjai, amelyek megrendülni látszanak, de nem élhetünk nélkülük. Honnan lehet erőt meríteni önmagunk stabilizálásához? 

– Ki hitte volna, akár csak öt-tíz évvel ezelőtt, hogy egy világjárvány sújtja majd az emberiséget, amely embermilliókat zár karanténba, amely emberek millióinak életébe kerül? Ki gondolta volna, hogy a környezetpusztítás olyan méreteket ölt, amit már mindannyian a bőrünkön érzünk, amely sok területen visszafordíthatatlan következményekkel jár? Ki gondolta volna, hogy az energiaárak néhány hónap alatt a nyolc-tízszeresére emelkednek? Ki hitte volna, hogy alig néhány száz kilométerre tőlünk egy rettenetes háború robban ki, emberek százezreinek halálát okozva, egész városokat romhalmazzá téve, emberek millióit a szülőföldjük elhagyására kényszerítve? Ki gondolta volna, hogy egyszer majd eljut oda a nyugati világunk, hogy már nem világos, mit jelent a család szó, hogy a nyugati társadalmakban alig születnek gyermekek, hogy egyre több ember érez valami fájdalmas ürességet, nem találja a lelkesedés, az öröm forrását? Mintha inogna a talaj az emberiség lába alatt. Karácsony ünnepe azt üzeni ma, 2022-ben, hogy a világ nem esett ki Isten kezéből. Ő ma is a tenyerén tartja a világot és az életünket. 

Mi, emberek annyi mindent tönkreteszünk Isten gyönyörű teremtett világában. Ám az Ő szeretete irántunk mégsem fogyatkozott meg, Ő ebben a háborús adventben is érkezik, ma is kopogtat az életünk ajtaján. Ő a kezdet és a beteljesedés. A történelem és az életünk szálai, amit sokszor annyira összezavarunk, mégis az Ő kezében találkoznak majd össze. Egy régi csángó imádság így szól: „Felkelék én jó reggel hajnalba, / Megmosdottam minden bűneimtől. // Megkendőztem arany kendezőmvel, / Kimenék én ajtóm elejibe. // Feltekinték magas mennyországba, / Nyitva láttam mennyország kapuját. // S azon belül mennyország ajtóját, / S azon fejel egy rengő bölcsőcskét. // Mellette van anyánk Szűz Mária, / A lábával rengetgette vala. // A lábával rengetgette vala, / S a szájával mondogatta vala: // Aludjál, aludjál, Istennek báránya, / Mert te jöttél világ váltságára!” A régi csángó asszony, amikor felkelt és kilépett a házból, felnézett az égre. A szíve szemeivel látta a megnyílt eget, a menny kinyílt kapuját. Ott pedig nem egy trónszéket látott, hanem egy rengő bölcsőcskét. A csángó asszony világképének közepén a szeretet volt, Isten kinyílt szíve, Isten értünk ajándékul, áldozatul odaadott szent Fia. A mai zűrzavaros világban ez az egyetlen igazi biztonság. 

Milyen jó volna, ha minél több ember világképének közepén ez a karácsonyi bölcső volna! Talán több bölcső lenne a családok otthonában is. Milyen jó volna, ha egyre több ember sejtené, hogy ez a világ és mi, emberek is: szeretetből lettünk, a Teremtő Isten végtelen, túláradó jóságából, életteljességéből, szépségéből. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, és majd a földi életút végén a halál titokzatos kapuján át belépjünk az Örök Szeretet hatalmas szimfóniájába. Ez a szikla a mai zűrzavarban, ez az erőforrás. 

A világ erőinek átrendeződése közben nagy kihívás a keresztény kultúra fenntartása is, amely nekünk, benne élőknek életformát is jelent: tagolja az évkört az ünnepekkel, így bizonyos rendet ad számunkra, de vajon menynyire határozza meg még a magyar ember gondolkodásmódját, szellemiségét, lelkiségét? 

– A felvilágosodás óta, mintegy kétszáz éve a nyugati kultúránk elkezdett távolodni a hittől, Istentől. A „felvilágosult” ember úgy érezte, hogy a vallás akadály, gúzsba köt a maga erkölcsi szabályaival, meg kell ettől szabadulni, hogy igazán boldogok lehessünk. A modern ember nehezen érti meg, hogy az igazi szabadság nem a valóságtól, a valóságba beleírt gyönyörű isteni harmóniától elszakadó önkényt jelenti. A valóság nem ellenségünk. Az ökológiai katasztrófa egyre fenyegetőbb réme egy üdvös kijózanodás a kissé nagyképű modern ember számára. Megtanít arra, hogy ebbe a világba, a Föld bioszférájába bele van ültetve egy gyönyörű rend és harmónia, egy objektív törvény. Az emberiség vagy megtanulja ezt alázattal kutatni, ebbe belesimulva élni, vagy önmagát fogja elpusztítani. 

Nemcsak a bioszférába, hanem az emberi szellembe, az emberbe is bele van írva egy gyönyörű isteni rend és harmónia. Vagy e szerint élünk, vagy tönkretesszük önmagunkat és a világot. A lénye legmélyén a mai ember is tudja, sejti, érzi azt, hogy ez a gyönyörű, hatalmas világmindenség nem csak úgy magától, véletlenül, a semmiből van. Sejti és érzi azt, hogy embernek lenni több mint a birtoklás és a hatalom utáni hajsza, több mint az élvezetek és az élmények halmozása. A lelke mélyén mindenki vágyik valami igazi, kristálytiszta örömre, egy soha véget nem érő találkozásra és ölelésre, a teljességre. Karácsony ennek az örömnek a felragyogása. Az egyház és a szűkebben vett kulturális élet célul tűzi ki a közösségépítést, sokat beszélünk róla, talán túl sokat is, hogy végül klisévé válik, és sokan mintha nem is vennék már elég komolyan. 

Hogyan lehetne célba juttatni azt, hogy a közösségben valódi megtartóerő rejlik, amire szükséges lesz támaszkodnunk? 

– Egyre többen elmagányosodnak a hatalmas, eltömegesedő városokban. Mind többen élnek a négy fal közé bezárva, igazi mély barátságok, családi melegség, hiteles emberi kapcsolatok és közösség nélkül. Az egyház lényege szerint közösségi, sok kicsi szeretetközösségből épül fel. Egyre többen ismerik fel ennek az értékét, és találják meg a közösségeinket mint élő szigeteket egy eléggé hűvös világban. Ilyen élő szigetek a szép keresztény családjaink, a nyári gyerektáborok, a fiatalok és a házaspárok közösségei, az idős testvérek klubjai, a karitászcsoportok, a plébániai közösségek, az egyházi iskolák közösségei. 

Felértékelődnek, mindinkább olyanok, mint Noé bárkája a vízözön idején: átmentik az értékeinket, egy szép és élhető világot. 

A gazdasági válság megingatja az életünket, és valószínűsíti, hogy kevesebbel is be kell érnünk, mint eddig. Lefordítható ez úgy is, hogy megütközik most az anyagi és a szellemi világ – milyen jövőképet lát, minek a javára dől el, és abban milyen értékek ragadhatók meg az egyes ember, a közösség, az ország számára? 

- Mennyire fontos volna megérteni, hogy az igazi növekedést nem mennyiségi, hanem minőségi irányban kellene keresnünk. Az igazi növekedés nem a vég nélküli fogyasztásnövelés, hanem inkább: több művészet, több bölcsesség és szellemi kincs, több barátság és jó cselekedet, több szeretettel teli család, több hit és bizalom. 

Új időkben más a karácsony is: üzenetének van/lehet nem változó része, és a változásokra reagáló, kiemelhető, irányt mutató része is – hogyan tudná ezt megfogalmazni? 

– A karácsony üzenete se nem modern, se nem idejétmúlt, hanem örök. Ma is élő, ma is kopogtat a szívünk, az életünk ajtaján. Lépjünk rá a szeretet, a jótettek, a segítés, a megbocsátás, az őszinteség, az alkotás, a becsületesség, a hit és a bizalom útjára, és a titokzatos ajtó kinyílik, bennünk is megszületik az Üdvözítő. Ezt kívánom szívből minden kedves Olvasónak!

y