Szent Péter szakálla alatt - A borkoszorúk nyomában

Ez utóbbi kifejezés – a cégér – a német zeigen (annyi mint mutatni) szóból ered, tehát – bár kicsit didaktikus a magyarázat – ebben az esetben azokról a jelekről beszélünk, amelyek a bor helyét mutatják. A borisszákról azt tartották, hogy ők minden kocsmacégérnek köszönnek. A borcégért egész Magyarországon ismerték és használták. Sokféle formája volt, ami tájanként változott is egy kicsit. Voltak helyek, ahol a zöld ágakból font koszorút „szijácscsal” (gyaluforgáccsal) vagy fagyönggyel díszítették. Az is előfordult, hogy a rákötött fehér vagy piros szalaggal jelezték, hogy éppen milyen bort mérnek. Az ilyen cégért Szent Péter szakállának nevezték.

A „kocsmabútorokról” azt mondták, hogy Péter szakálla alatt üldögélnek, a pityizálókról pedig azt, hogy Szent Péter szakállát tapogatják. (Előfordult, hogy a díszítés nélküli, egyszerűbb kocsmacégéreket is ezzel a névvel illették.) A mára szinte elfeledett kifejezést – bár máshol is ismerték – inkább a Dunántúlon használták. Kresznerics Ferenc az 1800-as évek elején a Kemenesalján jegyezte fel, Sopron vidékéről pedig későbbi említései is ismertek. Czuczor Gergely 1858-ban írt Kurta kocsma című verse így kezdődik: „Hej Péter szakála, csapházak címere, / Szomjúságos gégék csalogató szere….” Miért éppen Szent Péter? Két magyarázat is van.

Az egyik az, hogy a koszorú díszítése Péter fehér szakállára emlékeztetett, a másik szerint, amikor Péter Jézussal a földön járt, a kocsmák és a csárdák világa után is érdeklődött. Egy ilyen tréfás történetet Arany János is elmesél A hegedű című versében. A bor árusítása mindig szigorú szabályokhoz volt kötve. A rendelkezési jog a „történelmi időkben” a városok elöljáróságát vagy a birtokos földesurat illette meg. Ezek a szabályok befolyásolták a cégérhasználatot is. Voltak kimérések, amelyek csak az év egy meghatározott időszakában működhettek. A legtöbb helyen tiltották a máshonnan hozott bor árusítását. Ilyen tiltás ma már természetesen nincs, de ha például Kőszeggel akarunk ismerkedni, akkor ne balatoni bort keressünk a vendéglőben. Kőszegen ma is vannak olyan vendéglők, amelyekre borkoszorú hívja fel a figyelmet. Az egyik a Várkörön lévő Poncihter borozó. Itt a bejárat felett az eredetileg zöld lombból, szőlővesszőből készült fonatot már fémből készült levelek helyettesítik.

Hasonló a Rájnis utcai Poncihter cégére is, amit Kodolányi László ötvös készített. A koszorú közepén az előbbinél egy szőlőfürtöt, az utóbbinál egy boroskancsót láthatunk. A poncihter a kőszegi és a soproni szőlőművelők hagyományos elnevezése. A név tulajdonképpen babtermelőt (Bohnenzühter) jelent és arra utal, hogy a gazdák a tőkék közé babot is ültettek. A borászat XIX. század eleji emlékeivel találkozunk a kőszegi Hegyalja utcában. Ez a terület korábban a város széle volt, az utca mögött már a szőlőhegy kezdődött. Itt néhány még megmaradt a régi „lakó-présházak” közül. (Az épület alsó részét présházként vagy pinceként használták, a felsőt lakásként.) 

Hagyományos cégért nem találunk. Valamikor volt az is, egynek még látszik a tartóvasa. A borgazdálkodás jelei itt a kőből készült kapukereteken látszanak. A 25-ös épület például a faragott felirat szerint 1805-ben készült. A bejárat feletti relief egy két oldalra elágazó dús fürtű szőlőt ábrázol. Alatta léphetünk be a házba, amely ma a Kőszegi Szőlőtermelők Szövetkezetének borkimérése. Hasonlóan díszes a 31-es számú ház, 1810-ben épült. A kőkeretes kapu itt nem az épületbe, hanem az udvarra vezet.