Az ízek lázadása: Dobos László és a Konyhaszínház - fotók

- 1990-ben végeztél szakácsként az Orlayban. Az akkori viszonyok a mai elvárásokat tekintve köszönő viszonyban sincsenek egymással. Hogy sikerült kitörni az akkori keretekből és saját hangot vagy stílust teremteni? Néhány szakácsnak sikerült, ahogyan neked is.

- Amikor végzősként kiléptünk az iskola ajtaján a kilencvenes évek elején, azt hittük, hogy mindent tudunk a szakmáról. Hamar kiderült, hogy hatalmasat tévedtünk. Az első munkahelyünkön rájöttünk, hogy fogalmunk sincs arról, hogyan kell főzni. Betanultuk egy adott étterem menüsorát és kész. Egy másik helyen pedig a másik étlapot tanultuk meg. Nagy elvárások nem voltak, az akkori divatos ételek futottak mindenhol. Olyan dolgokról nem is hallottunk, hogy textúra, fűszerek kombinálása, vagy új ízek bevezetése. Talán igény sem volt rá.

- Volt esetleg egy mestered, akitől elleshetted a szakma fortélyait?

- Akitől tanulhattam volna, vagy elleshettem volna fogásokat, olyan ember sajnos nem volt. Inkább figyeltem, megfigyeltem a tapasztalt kollégákat. De bárhová kerül az ember, mindig újra kell kezdeni, mert teljesen más ételeket kell készíteni. Ebből a szempontból nagyon nehéz ez a szakma. A mi korosztályunknak nem volt lehetősége továbbtanulni, vagy egyáltalán válogatni. Elmentünk dolgozni, lehúztunk 10-12 órát és hulla fáradtan haza mentünk. Sok szakács dolgozik így, nem érdekli az újítás és kísérletezés, nem akar kihozni többet abból a munkából, amit egyébként korrektül, tisztességgel elvégez, ráadásul finomakat is főz.

- Mégis, a te esetedben nem ez történt…

- Szenvedélyem ez a szakma, ráadásul a munka bolondja vagyok, rajongok a főzésért. Talán ez az a többlet, ami kell ahhoz, hogy az ember nekiálljon kísérletezni az ízekkel, újítani, fejlődni. De mégis, a járvány évei számítanak mérföldkőnek, hiszen akkor gyökeresen változott meg minden ember élete. A négy fal közé szorultunk mindannyian, volt időm nekem is arra, hogy valami újat találjak ki. Ételeket készítettem, fotóztam, amit aztán a közösségi médiában posztoltam. Sikere lett. Ma Magyarországon is fontos lett a gasztronómia, mindenki főz már, sokszor nagyon jó ételeket. A foci után a főzés lett a kedvenc időtöltése az embereknek.

- A Konyhaszínház ötlete hogyan merült fel? Pontosan mit takar ez az elnevezés?

- A Konyhaszínház egy hobbi. Nagyon fontos számomra, hogy emberek között dolgozhassak. A konyhai munkában ugyanis az a legrosszabb, hogy nincs kapcsolatod a vendéggel. Ha üres tányért látsz viszont, akkor abból tudod, hogy jót főztél. Ez nekem nem volt elég. Fejlődni, újat alkotni úgy lehet, hogy tudsz beszélgetni a főztödről. Visszatérve a kérdés második felére, a konyha és a színház fontos az életemben. A Weöres Sándor Színház éttermében dolgoztam korábban, még egy darabban is játszottam. Úgy gondoltam, hogy kicsit lázadok megint, és létrehozok valami újat a barátaimmal. Kéthavonta rendezzük meg a Konyhaszínházat, 50-60 embert fogadunk a színház éttermében. Kitalálom és kikísérletezem a menüt a családommal közösen, amit aztán megfőzünk a helyszínen a vendégeknek. Érdekes ízek és párosítások, különleges textúrák, a kíváncsiságomat és az ételek iránti rajongásomat is beleépítem az ételsorba. Az este folyamán aztán a beszélgetek a vendégekkel az ételekről, bírom a kritikát is, megbeszéljük, hogy mi ízlett a legjobban, és új ötleteket szerzek a következő vacsorához.

- Mentalitásodat tekintve melyik neves szakács áll hozzád közelebb? Gordon Ramsay vagy Anthony Bourdain?

- Anthony Bourdain. Lázadó vagyok.