Negyvenhét évig volt testnevelő tanár, de egy percet sem tanított tornateremben

Kovács Attila tősgyökeres csörötneki, 1958 május másodikán született. Az általános iskolát helyben járta, majd Szombathelyre került a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba, német nyelvi tagozatra. Első körben nem vették fel az egyetemre, akkor úgy döntött: képesítés nélküli nevelőként helyezkedik el. Így történt, hogy egy "gyorstalpaló" után tizennyolc évesen munkába állt Magyarlak és Csörötnek közös általános iskolájában. Közben adódott egy lehetőség, jelentkezett a pécsi főiskolára, ahol testnevelés és földrajz szakon végzett.

 - Soha nem tartottam órát tornateremben, ezen nagyon csodálkozik mindenki. Nekem a tornatermet világ életemben a folyosó jelentette, vagy ahogyan itt hívtuk: a zsibongó. Ehhez alkalmazkodtam én is, a gyerekek is. A labdás dolgokat eleve ki kellett zárni, hiszen a folyosó egyik oldala az utcafrontra néz, végig üveges. Így, amint lehetett, mentünk az iskola mögötti sportpályára. Volt úgy, hogy még december 15-én is kint dolgoztunk. A szigorú vonalat képviseltem, a fegyelmet meg tudtam tartani. Az elvem az volt: inkább kint dolgozzunk húsz percet, mint bent a poros levegőben negyvenötöt. 

Profilunk főleg a kézilabda volt, de amikor a létszámunk lecsökkent, kénytelenek voltunk kosárlabdára váltani. Az udvaron a kör futópályát én alakítottam ki, ugyanígy a mászóállványt is, így azt hiszem, van nyoma annak, hogy itt voltam. Voltak eredményeink is, főleg a terematlétikai versenyeken, általában a helyből ötösugrásra specializálódtunk. Volt olyan gyerek, akinek rövid volt a 13 méteres folyosó, szőnyeget tettünk a falhoz, nehogy kivigye. Az a gyerek szépen meg is nyerte a megyei versenyt annak idején. Csendben dolgoztam végig, nem szerettem a felhajtást - mesélte Kovács Attila, akinek dédapja tizenhárom évig tanított ugyanabban az iskolában, ahol ő.  

A tanár úr két évvel ezelőttig közalkalmazott volt, utána iskolájukat átvette a Szombathelyi Egyházmegye, amit mindenképpen pozitív irányú változásként értékel. - Családias kis iskola vagyunk, a vezetőség is mindent megtesz a gyerekekért - fűzte hozzá a pedagógus, aki a tanév végén nyugdíjba vonult, egyúttal megkapta a katolikus köznevelés legrangosabb elismerését, a Szent Gellért-díj arany fokozatát, amelyet a szombathelyi Sarlós Boldogasszony Székesegyházban vehetett át. 

-Meglepetés volt a díj, nagyon sokan megkaphatták volna rajtam kívül Vas vármegyében. Talán az éveim nyomtak sokat a latban, 46 évet és 300 napot tanítottam május másodikai születésnapomig, de a tanév végéig még maradtam, hogy a kollégáknak könnyebb legyen. Az emlékérem és oklevél mellé anyagi elismerés is járt, ennek egy részét egyházi célra ajánlottam fel. A nagyapám testvére, Kuntár József Nardán volt plébános, katonai lovaskocsival taposták el. Nemrégiben tudtam meg, hogy felújították a sírját, ehhez járultam hozzá - mondta Kovács Attila, akinek neje is pedagógus volt, most ment nyugdíjba ő is, a csörötneki óvodából. Két fia közül az egyik jogász Szombathelyen, a másik mérnök Budapesten. Két unokája is van, kettő pedig most van útban. - Úgy érzem, teljes volt az életem. Biztos, hogy vissza-visszajárok az iskolába, mert ez a kötelék azért egy életre szól. Nem egy esetben három generációt is tanítottam egy családból. Megszólítanak, rám kiabálnak az utcán, még mindig tanár úrnak hívnak, bevallom jól esik.