Alvó oroszlán őrzi Jellasics katonáinak emlékét a kőszegi temetőben

1848. október 12-én a város plébánosa az alábbiakat jegyezte be a halotti anyakönyvbe: „A Peresznye – Salamonfa melletti csata alkalmával elhulladozott (= lemaradozott) és a zsidányi erdőben összefogdosott horvát katonák, még pedig nem csak azok akik e nap napnak reggelén ide bekísértettek, mingyárt amint érkeztek a városház előtti téren – de azok is, akik előtte való délután behozatván tömlöcökbe zárattak, az udvarra kihurcolván, a vidéki nemzetőrök által kegyetlenül agyonverettek és összelövöldöztettek. Számuk 44 volt.” Ez volt az előhíradás a lincselésről, s a megfogalmazásból jól kiérezhető a sorok írójának felindultsága. Mondhatnánk azt, hogy a matrikulákat senki sem olvassa, de a salamonfai (ma Zsira településrésze) csatáról október 26-i számában a Kossuth Hírlapja is beszámolt. Jenőfy Sándor hadnagy – aki résztvevője volt az ütközetnek – tudósításában szóvá teszi a város „schwarz – gelb” szimpátiáját, s az ellenséges sereget is rabló csordának nevezi. 

A Kőszegen történteket szégyenteljesnek látja, mert azok, akik a csatában nem voltak bátrak részt venni, védteleneket gyilkoltak le. A „tett minden civilizált egyén előtt alávaló színben tűnik fel és minden mívelt lélek undorral fordul el az illy ocsmány nemtelen tettektől”. A történteket – kisebb részletektől eltekintve – a különböző források egyformán írják le. A Salamonfa–Répcevis–Peresznye közötti összecsapás – bár nem tartozik a szabadságharc nagy csatái közé – a magyarok számára sikeres volt. Jenőfy szerint a veszteségünk csupán öt-hat halott volt, míg Kőszeg felé haladva az út mellett ő maga 80, az ellenséges csapatokhoz tartozó elesettet számolt össze. A Kőszegen történtek a magyar fél számára is rendkívül kínosak voltak, s nyomban megkezdődött a vita arról, hogy ki tehet minderről. Ennek része volt a felelősség hárítása is. 

A kőszegi nemzeti őrsereg tisztikara például november elején közleményt adott ki, amely szerint ők részt vettek ugyan az elfogottak bekísérésében, de a mészárlást nem ők követték el. A felelős végül az irányíthatatlan „felbőszült tömeg” lett, amelyet többen is próbáltak megállítani, sikertelenül. A 42 horváttal együtt meghalt az egyik nemzetőr is, aki megpróbálta megfékezni a boszszúszomjas csoportot. (A plébános adata ettől kicsit eltér.) Kik voltak az áldozatok? A Jellasics seregének egyik részét vezető Kuzman Todorovics altábornagy katonái. Csapata nagyobbrészt a horvát határőrvidéken verbuvált granicsárokból állt. Több forrás megemlíti, hogy nehezen voltak fegyelmezhetők. (Horvát katonákként említik őket, de olyan területről érkeztek, ahol sok szerb is élt.) Ennek ellenére nem beszélhetünk etnikai konfliktusról. Az elkövetők között is voltak horvát nemzetiségűek. Sőt, a kőszegi esettel egy napon a Peresznyével szomszédos, horvátok lakta Répcesarudon (akkori nevén Frankó, ma Frankenau, Burgenland) vertek agyon három horvát katonát. Megtorlás, vizsgálat, majd újabb megtorlás következett. A megyére hadisarcot róttak ki. 

A bíróság nyolc Kőszeg környékén élő emberről mondta ki azt, hogy ők a főbűnösök. 1850 januárjában akasztották fel őket. A répcesarudi esetet a soproni bíróság vizsgálta, amelynek nyomán négy embert ítéltek halálra. A kőszegi katonai alreáliskola alapkövének letételére az ötödik évfordulón, 1853. október 12-én került sor. Ekkor történt meg a horvát katonák síremlékének felavatása is. Az alvó oroszlánt ábrázoló emlékmű német nyelvű felirata a kötelességben és hűségben elesett horvát granicsárokról emlékezik meg. Az ünnepségeken maga Jellasics is részt vett. Ez még az önkényuralom időszaka. Az eseményről a Pesti Napló apró betűkkel, de az első oldalon emlékezett meg. A pár soros tudósítás így zárul: „Vajha a közös haza gyermekei jövőre soha meg ne hasonljanak.”