Életünk-kalauz az alvilágban, kövirózsák és bálványfák között

„Az Életünknek erre a számára valamennyien büszkék lehetünk, akiknek közünk van a városhoz, annak múltjához és jelenéhez. Ha egyetlen szóra kellene szorítkoznom a jellemzésére, ez volna: ’a maradandóság’. Témájának jellemzésekor is ott kell legyen ez a szó, és a kidolgozás minőségét is bízvást ezzel jellemezhetjük. És ez nem öndicséret, itt a lapszerkesztés csak lehetőséget adott arra, hogy a személyes elhivatottság, hozzáértés és ügybuzgalom teret kaphasson. Merklin Tímea egyszemélyes akciója eredményezte ennek a kiadványnak a szövegét és Benkő Sándoré a látványoknak azt a sorát, ami nélkül a szó sem érvényesülhetne igazán”, adják meg az Életünk-est alaphangját Alexa Károly – kényszerű távollétében fölolvasott – üdvözlő szavai, amelyek között megbújik-fölfénylik az este alapmotívumává váló megjegyzés, miszerint „bármily meglepően is hangozzék, nyugalmat sugároznak ezek az elmúlásról tanúskodó képek és mondatok: mert arra bizonyságok, hogy még az is megszólítható, ami nincs”. Az Életünk főszerkesztője egyenesen „az idő titkainak leleplezésére” invitálja a temetkezési helyeket bemutató tematikus lapszám olvasóit, akiknek kezét „afféle alvilági kalauzként” Merklin Tímea és Benkő Sándor fogja ezen a nagy utazáson: „temetőből kriptába, templomból zöldellő halmok közé vezetve”. Alexa Károly végül csavar egyet a mitológiai távlatokat nyitó alvilági kalauz-metaforán: „…de vajon abszurdum volna, ha meg is fordítanánk az ’utazásnak’ ezt a képzetét és úgy látnánk: azokat hívták elénk a napvilágra, hogy elképzeljük, tehát megismerjük őket, akik nélkül nem volna város és mozgás, fény és emberi szó?”

Nagy Éva, a BDK igazgatója – az Életünk kiadójának nevében is – köszönti a vendégeket, hangsúlyozva, hogy esztétikum és információ találkozik, új minőséget hozva létre, a folyóirat friss tematikus lapszámában. Az Életünk egyébként is feladatának tartja a helyi történetek, a helytörténeti értékek feldolgozását, a temetői szám impozáns sorba illeszkedik. (Ráadásul „átér” a következő lapszámba: a zsidó temetőt bemutató írás – másféle tematikus illeszkedés okán – az Életünk 2017/10. számában látott napvilágot.)

Dr. Puskás Tivadar polgármester „a múlt ismerete nincs jövő, nincs otthonérzés” gondolatára fűzi föl köszöntőjét. Különös jelentőséget kap a sokszor elismételt mondat, miszerint Szombathely kétezer év óta folyamatosan lakott település, ebben a minőségében egyedülálló. Az emberi jelenlétről pedig mi más tudósíthatna hitelt érdemlően, ha a nem a temető? Éppen az, amelyik Szent Márton nevét viseli.

Mint kiderül, többekben régóta élt már a szándék annak a munkának az elvégzésére, ami végül Merklin Tímea és Benkő Sándor invenciózus és eltökélt vállalásának nyomán öltött testet: vált el nem szálló szóvá, képpé. Mert bár történeti munkákból kiolvashatók, „összekereshetők” a szombathelyi temetkezési helyek adatai, Merklin Tímea ennél messzebbre (egyúttal közelebbre) nézett: a történeti munkák áttanulmányozásán túl a „legszakértőbb embereket” kérte föl útmutató temetői sétákra, hogy aztán a többféle forrásból (szakirodalom, oral history, személyes jelenlét) származó tapasztalatokat „dokumentumriportokban” összegezze. Így született meg a székesegyház kriptáit, a ferences kriptát, a Szent Márton-temetőt, a Szent Márton-kriptát, a szalézi templom kriptáját (ahogy általában: a kripta volt előbb), a Jáki úti temetőt, a kámoni temetőt és a herényi temetőt bemutató írás; az írásokból a tematikus szám. Többen itt vannak az Életünk-esten a „legszakértőbbek” közül: Lendvai Rezső, a székesegyházi főplébánia alelnöke, Torjay Valter képzőművész – akinek anno a Márton-temető közelében volt a műterme, akkor hálózta be a hely szelleme -, Csány Péter szalézi szerzetes, plébános, Kiss Gábor régész – aki a Szent Márton-kriptában volt a szerzőpáros segítségére -; Andor Ferenc, a vasi temetkezési vállalat egykori igazgatója – aki a Szent Márton-temetőt a 60-as években kiváltó, ma már hatalmas nekropoliszként működő Jáki úti temetőben könnyítette meg a tájékozódást -; Szekér Tamás, a Herényiek Háza igazgatója, aki Balogh Lajosné (szül. Szekér Terézia) társaságában szolgált felbecsülhetetlen értékű információkkal arra nézvést, hogy kik (mely neves személyiségek) és hol nyugszanak a sok más mellett kertkultúrájáról híres városrész, Herény temetőjében. A megszólítottak között a szintén herényi kötődésű Széll Kálmán professzor most kámoni emlékeiről beszél: gyerekként ismerte meg a Saághy és a Reiszig család tagjait, akik aztán – a közös „ozsonnák” elmúltával – eltűntek a szeme elől. De lám, most előkerültek megint.

A szerzőket kérdező Bokányi Péter, az Életünk szerkesztője nehéz műfajnak véli a temetői fényképezést. Benkő Sándor azonnal cáfol: azt mondja, szívesen járt akár vissza is ezekre a helyekre, ahol sosem érezte a magányt és minden alkalommal derűt és nyugalmat – sőt megnyugvást – talált. Merklin Tímea a temetőkben honos és folyton terjeszkedő kövirózsa nevének latin megfejtésével – „sempervivum” – fordítja az „örök életbe” az elmúlást. A lapszám létrejöttében szintén szakértőként közreműködő botanikus, Balogh Lajos – a név hasonlósága nem a véletlen műve: ő a herényi Balogh Lajosné Teri néni fia – arra hívja föl a figyelmet, hogy a Szent Márton-temetőben megtelepedő özönnövényekre érdemes volna odafigyelni: a bálványfa például nem kíméli, szétfeszíti, rombolja az útjába kerülő masszív köveket.

Ez az elmúlás - és ki tudja: talán ez az örökkévalóság is. Az élet él és élni akar. És persze a sírhely sem örökre szól: a temetkezés jogát többnyire újra meg újra meg kell váltani. A szombathelyi kivétel a szaléziaké: ott nem létezik határidő.

Csány Péter a régi sírköveken olvasott-megjegyzett, „talált neveket” ízlelgeti: Fölkel Ödön, Hallach Júlia. Hallach Júlia, Hallach Júlia – mint egy dallam. Csány Péter a halleluját hallja benne. Az pedig nem más, mint hangot adni a hálának és az örömnek.