Kilencvenegy éves lenne a Száz év magány írója

„Második Aureliano meglátta magát a mennyezet tükreiben, látta Petra Cotes hátgerincét, amely olyan volt, mint egy sor cérnaorsó, felhúzva a fonnyadt idegek tengelyére, és belátta, hogy igaza van, csak épp nem az idők, hanem ők maguk nem olyanok többé.” – írja Márquez egyik leghíresebb és legtöbb nyelvre lefordított alkotásában: a Száz év magányban a változásról, az idő múlásáról, az öregedésről. Bár az ember múlandó, de van, ami halhatatlanná tesz: a hátrahagyott alkotások. Most az élményeim, a szavaihoz fűződő katarzisszerű szeretetemet szeretném megosztani.

Tudom: nem ítélünk könyvet a borítóról. De én annyira szeretem a jó tapintású könyvkötéseket, hogy elkezdtem gyűjteni a Világirodalom Remekei sorozatot, ami azóta már olyan magas, mint a tulajdonosa. Az elsők között volt Márquez-kötete, persze sok rakosgatás előzte meg a felnyitását. Középiskolás voltam, mikor úgy határoztam: elolvasok minden klasszikust még az érettségi előtt – pedig akkor még nem is volt kilátásban a magyar-szak. De vissza a borítóhoz. Sőt: vissza egészen Dél-Amerikáig. A forró, örökkön izzó aszfaltokig, a fülledt éjszakákig. Narancssárga. Mint a naplemente. Mint a könyvborító.

Ha a könyvélményre gondolok, ez a szín jut eszembe. Miközben olvastam végig átéltem és éreztem Macondo (a történet helyszíne) fülledtségét pedig télen, vastag dunyha alatt olvastam. Sokan rajzolnak családfát a mű olvasása közben, hiszen a varázsos vidéken, generációkon keresztül ugyanazok a nevek ismétlődnek – így nehéz követni a cselekményt. Azt hiszem, ha az ember hagyja, hogy a bőre alá kússzon ez a mágia, akkor erre sem lesz szükség.

A regényt a mágikus realizmus műfajának csodájaként tartják számon – ez nem meglepő. Nem csak a történet, de a nyelvezet is: akár egy mágikus mantra. A szavak úgy lépnek kapcsolatba a regény lapjain, mintha törzsi táncosok kézen fogva ugrálnának egy hatalmas máglya körül. Mind érzi a tüzet. Mind a közelében van. A szavak szinte remegnek, mint a levegő a forró beton felett. Azt hiszem ez a könyv maga a Dél-Amerikai fülledtség.

Egy író számára talán nincs is nagyobb öröm, mintha rajongással telve olvassák írásait. Mikor ezt a regényt olvastam Márquez még élt. Mikor a könyvhöz érek ma is az az érzés kerít hatalmába: egy korban élni a világ egyik legnagyobb írójával. S minden egyes könyv, amely a világban létezik, életben tartja őt, ha felnyitják a borítóját.

„De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”(részlet a Száz év magányból – utolsó mondat)

Borítókép: wikimedia