Keringő álom: Balló László húsz év után újra verseskötettel állt a nyilvánosság elé

Nagy Éva könyvtárigazgató köszöntője után dr. Puskás Tivadar polgármester üdvözli a vendégeket, kifejezve a szerző és a könyv – „mint olyan” – iránti tiszteletét.

A Keringő álom címmel megjelent Balló-kötet alcíme: Szombathelyi történet. Négyszáz oldal (vagyis tekintélyes), ráadásul történet, úgyhogy gondolhatnánk (akár gondolkodás nélkül) regénynek. Főleg, hogy Balló Lászlótól a próza sem idegen. De a Keringő álom verseskötet, a visszatérés gesztusán kívül az összegzés, az áttekintés, az önmegfogalmazás igényével. Benne nemcsak a hallgatás idején – az elmúlt húsz évben – megszületett versek olvashatók, hanem a korábbi Balló-kötetek mutatványai is.

És mégis regény a Szombathelyi történet. Egyrészt azért, mert Balló László mintha fönntartaná magának az elemzés jogát: azt a jogot, hogy meghatározza, föltárja – történetté formálja – nemcsak a versek keletkezésének hátterét, hanem a köréjük-mögéjük vonható értelmezési tartomány kereteit, határait is. Másrészt regény a Szombathelyi történet azért is, mert a kéziratban maradt korai írások, folyóirat- és kötetmegjelenések, valamint az utóbbi években létrejött versek időrendjébe szedett, most új kötetbe rendezett versek között elhelyezett, egészen személyes önéletrajzi jegyzetek (a Szombathelyi történet) mögött-fölött hangsúlyosan megjelenik a személyes történettől elválaszthatatlan történelmi kor is, elsősorban a 20. század második fele. A Keringő álom „keringője” minimum kettős jelentéssel bír: egyfelől jelző, másfelől szombathelyi helyszín, nagybetűvel. (Az egykori Keringő Szombathelyen, évtizedekkel ezelőtt fontos irodalmi találkozók helyszíne.) Szombathely tehát az a város, amely így vagy úgy, de semmiképpen nem ereszt.

Azt pedig azért kell kiemelni, hogy Balló László, a szépíró tért vissza a nyilvánosság elé két évtizednyi hallgatás után, mert nem olyan régen a Hefele-kutatásokból született albumának bemutatójával töltötte meg ugyancsak a BDK előadóját. Meglepetés volt az a könyv is, bár talán mégsem: szerkezet a vers, szerkezet minden építmény, szerkezetre alapozódik a bútorművészet (a szék – mint vers?). Vagyis a hallgatás maga is bonyolult, többértelmű művelet.

Fűzfa Balázs irodalomtörténész, a könyvbemutató moderátora szerint alapvetően kétféle ember létezik: az egyik abbahagyja a versírást, a másik nem. És van egy harmadik halmaz: akik újrakezdik. Fűzfa Balázs példákat is hoz: Arany János, Kormos István – Balló László. Aztán Tóth Krisztinát idézi, aki úgy tartja: az írás 99 százaléka a mesterség gyakorlása. És „ha elég rendesen csinálja az ember, néha sikerül csapdába csalnia a véletlent”. Balló László nem véletlenről beszél (ihletről pláne nem). Hanem „Mimbleánról”. (Keringő álom, 189. oldal.) A Mimbleán ezek szerint az a „valami”, ami a szerzőt „rögzítésre kötelezi”. Hogy a rögzítendő (a vers) honnan érkezik, pontosan meghatározni még kevésbé lehetséges. Fűzfa Balázs a kötet előszavában minden-esetre megkockáztatja, hogy a szerző pályája és a szerző élete különös kapcsolatában talán mégis minden úgy volt jól, ahogy volt. (Lásd! Ottlik.) Kiemeli az első fejezet eddig kötetben meg nem jelent darabjai, valamint a kötetzáró, játékos avantgárd kísérletek fanyar humorát, amely „párját ritkítja irodalmunkban”.

A könyvbemutatón Lutor Kata verset mondott, Doma Bence megzenésített Balló-versekkel lépett föl, meglepetést szerezve a szerzőnek is. Az első Balló-kötet, a Kvázi a Magvető gondozásában jelent meg Budapesten, 1986-ban. A Keringő álom azért is érvényesen Szombathelyi történet, mert a szombathelyi Szülőföld Könyvkiadó jelentette meg. A Balló-rajzokkal illusztrált kötet ajánlása így szól: „Szülővárosomnak, Szombathelynek, hűséggel.” Az elvetett mag, lám, itt szökken szárba. A könyv pedig – bárki bármit akar – úgyis önálló életre kel.