Energetikailag terhelt kert a lovagteremben: Keszég, Vinnai, Vojáger

Ha a Vojáger űrszonda, akkor a kortárs színház minket szondáz, nekünk küld jeleket – csak nem a távolból, bár a kellő rálátással arról, hogy miben és hogyan élünk. A Vojáger szerzője Vinnai András (ledarál minket, eltűnünk – vagy pont, hogy mégsem), rendezője Keszég László: nem először. A darab 2012-ben készült, kifejezetten a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház számára, ott volt az ősbemutató. Keszég Lászlónak hamar eszébe jutott, hogy Bánki Gergelynek, Stefanovics Angélának – és más színészeknek, akikkel rendszeresen dolgozik együtt – szintén jól állna ez a világ, jól állnának ezek a szerepek, és tulajdonképpen nem sokkal a (jó visszhangot kiváltott) szabadkai premier után megkezdődött a budapesti-magyarországi tervezgetés. Az „elszállt és romantikus” szerelmi történet különben Kispesten játszódik, de hát egy kispesti kertszomszédi viszony magában hordozza a világ valamennyi álmát, a világ összes kertszomszédi viszonyának emberi jellegzetességeit. (Most hozakodjunk elő Csehovval, akinek drámáiban a kertnek mindig mitologikus szerepe van? Szóval nem árt résen lenni.) De az alternatív-független színházak, formációk, szabadcsapatok és alkalmi társulások életéből (sajnos vagy szerencsére) hiányzik a nagyüzemi hangulat, úgyhogy valami mindig közbejött: a Vojáger-terv terv maradt. Idáig. Mert most eljött az idő: a Kőszegi Várszínház, a DEKK és Füge együttműködésében végre nálunk is útnak indul a Vojáger, amelynek tébláboló hősei – az összes problémájukkal – ha lehet, még közelebbinek, ismerősebbnek tűnnek, mint tűnhettek 2012-ben. (De hát a jó darabok ilyenek: nem tompítja, hanem élesíti őket az idő.) A Vojáger robotfűnyírója mindenekelőtt megtanít minket egy ősi szóra, ez a „makyo”. A makyo ezek szerint az elme „azon tevékenysége, amely semmi hasznára nincs a tulajdonosának”. A féltékenység makyo. A panaszkodás makyo. A fásult, szenvedély nélküli munka makyo. Minden félelem makyo. Makyo.

Pál pedig fél – kicsit finomabban: „nem érzi jól magát” -, őt játssza Bánki Gergely. Vera, Pál barátnője – illetve csak volt, mert Pál megcsalta – most éppen a megvilágosodásán dolgozik: ő Stefanovics Angéla. Van aztán Babi, a szomszédasszony (plusz a félelmek kútjának őrzője). A kőszegi műsorfüzetben még azt olvashatjuk, hogy Babi nénit Csoma Judit játssza, de az utolsó előtti pillanatban beugróra volt szükség. Babi néni szerepét Nádasy Erika (Miskolci Nemzeti Színház) vállalta, a szombat esti próbába belenézve – nagyon jól tette. Van aztán Géza, Pál barátja (szintén kórista, az anyjával él – élvezi): Olasz Renátó. Van Dzsina, Babi néni kutyája (csodálatos az orgánuma, ráadásul itt még mélyebb értelmet nyer a megállapítás, hogy kutya és gazdája egy idő után elkezdenek hasonlítani egymásra). És van Sahas, Vera spirituális segítője, a napsugaras megvilágosodás tapasztalatának birtokában: ő Keszég László. (Egy rendező – akkor is, ha ráadásul még színész – mi más, ha nem spirituális segítő? Természetesen átgondolt logisztikára alapozva.)

A lovagterem klasszikus kukukcsálószínpadán már ott van a díszlet: igazi udvar, igazi kerítés, igazi kert. A színház törvényei szerint éppen ettől az igaziságtól válik művivé, ez benne most a jó. Mintha a sültrealizmus fokozná, vagy inkább megalapozná a groteszk hangvételt (amihez persze kellő komolyság, szikárság és pontosság kell), kilőné az abszurdot: íme az ember, íme az élet.

Miközben szombaton hat óra után Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója az eget és a meteorológiai előrejelzések kémleli (este Hajmeresztő a kinti nagyszínpadon), a lovagteremben a Vojáger 17. jelenetével folytatódik a próba. Pálék kertje tájkép csata után, testek hevernek szanaszét. Pált, Gézát és Babi nénit Vera riasztja föl. Sahas megállapítja, hogy ez a kert „energetikailag súlyosan terhelt”, ergo meg kell tisztítani. Vita arról, hogy akkor most Pál és Vera összeházasodnak-e, szeretik-e egymást: „Szeretjük egymást. Nem szeretjük. De szeretjük. Nem szeretjük.” A hangulat fokozódik, Babi néni hirtelen lekever egyet Pálnak – helyrebillentés céljából. A hangért felelős Kormosói Róbert a sarokból bead egy hatásos effektet: félelem és nevetés a lovagteremben. Keszég László instruál: a tockos „olyan legyen, mint a Lindában”. Vagy mint a Bud Spencer-filmekben. Itt aztán tilos a finomság és a humánum. Babi néni-Linda-Bud Spencer leüti Pált (és még egyszer, és még egyszer). És a helyzet csak fokozódik. Miközben Babi néni Gézát fűzi („Tudja, mi tetszik magában? Maga mer feszengeni”), Pálhoz megérkezik a masszőz, aki a megtévesztésig hasonlít Verára. A nézőtéren is pillanatnyi döbbenet: akit a kerítés mögött-fölött látunk, Stefanovics Angéla – vagy talán mégsem? A ki tudja, honnan érkező masszőz szerepében úgy kacag, mint a kis herceg a csillagok közül (meglovagolva a Vojáger-szondát). Mi lesz ebből?

Mi meg lassan behúzzuk magunk mögött a lovagterem súlyos ajtaját, és hagyjuk, hogy a Vojáger-társulat eljuthasson a boldog végkifejletig. A kert – az paradicsom. Vojáger-bemutató július 25-én. Babi néni és a NASA engedélyével. Félni tilos, nevetni szabad. Sírni is.