Requiem – a belső megtisztulásunk hihetetlen szép zenéje

A Répcelaki Szabadegyetem sorozatának legutóbbi előadásán, a répcelaki városi könyvtárban Horváth Imre karnagy mutatta be az érdeklődőknek Mozart utolsó művét, a Requimet, amelyet a szeretet legszebb zenéjének nevezett. Mint hangsúlyozta: bár rengeteg mű íródott a témában, itt azokra gondolva van megfogalmazva a zene, akik már nincsenek közöttünk.

Az előadó mindenszentek előtt három nappal engedett bepillantást hallgatóságának a világ leghíresebb zeneszerzőjének művébe, amit sokan Mozart legnagyszerűbb műveként tartanak nyilván, és amelyet megszületése óta számos legenda övez. Miközben az előadó lejátszotta a megjelent érdeklődőknek a darab legizgalmasabb részleteit, számos érdekességet is megosztott a műről, annak keletkezéséről és utóéletéről.

Több mint egyórás előadásában arra vállalkozott, hogy megmutatja Mozart művének valódi mélységeit, amelyekben rólunk is szó van, hiszen a Requiem nem más, mint „belső megtisztulásunk hihetetlen szép zenéje”. A Requiem – gyászmise – azt mutatja be a zene nyelvén, hogy hogyan gondolkodunk azokról, akik már eltávoztak.

Mozart 1791-ben, 35 évesen halt meg, élete utolsó szakaszában a Varázsfuvolán dolgozott, ekkor kereste meg egy titokzatos idegen – akiről azóta már tudni, hogy egy gróf volt –, hogy felesége eljövendő temetésére gondolva megrendelje tőle a Requiemet. Mozart ekkor már beteg volt, és utolsó művét nem is tudta befejezni, ezt egy másik fiatal zeneszerző, Franz Xaver Süssmayr tette meg helyette.

Bár az utókor Mozart nevét őrizte meg, az ő korában is voltak más tehetséges zeneszerzők, ilyen volt Süssmayr is, aki remekül megoldotta a feladatot. Igaz, nem mindenki gondolta így: volt olyan hangverseny, ahol a karmester a Lacrimosa után – ez volt az utolsó tétel, amit még biztosan Mozart írt – leintette a zenekart, mondván, a többi már nem Mozart zenéje, és azzal kivonult a teremből, ezzel írva be magát a zenetörténelembe – mesélte az előadó.

A Requiem úgy indul, mint egy ima, a visszafogott gyász hangjai ezek, majd a zene egyre teltebbé válik, és az egész mű olyanná válik, mint egy dráma, mintha színpadon játszanának a színészek. Második tételében, a Kyrie-ben semmi nem egy bécsi klasszikus zeneszerző stílusában szól, inkább az egész olyan, mint egy barokk fúga Bach stílusában. A latin szövegre írt zene szoprán, alt,

tenor és basszus hangon egyszerre szólal meg, ezzel pedig Mozart jelképesen a világmindenséggel énekeltette el gyászmiséjét.

Mozart művében sok egyéb mellett az utolsó ítélet látomásait is megkomponálta, zenéje belebújik az emberbe, aki ha figyelmesen hallgatja, olyat tesz lelkében muzsika, hogy át is formálja egészen – mondta Horváth Imre, aki arra kérte a megjelenteket, hogy ha tehetik, hallgassák meg a Requiemet, akár egymásután többször is, és ha lehet, ismertessék meg ezt a zenét a fiatalokkal is.

Vajon írt volna Mozart ilyen zenét, ha tudta volna, hogy halála után egy nappal belökik a tömegsírba és leöntik mésszel? – tette fel a költői kérdést az előadó, majd hozzátette: Mozart ekkorra már felnőtt, nem volt többé csodagyerek, nincstelen volt. – Nem tudhatjuk, mi történik halálunk után, de abban bízunk, hogy talán jobb lesz, Mozart zenéje pedig éppen ezt üzeni, hiszen a darab végének szövege arról szól, hogy „áldozatokat és imádságokat mutatunk be neked, Uram, azért, hogy a lelkeket, akikről megemlékezünk, a halálból vidd át őket az örök életbe”.

Horváth Imréről pedig érdemes tudni, hogy zenei tanulmányait a Szombathelyi Bartók Béla Zeneiskolában kezdte, majd 1977-ben a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán ének-zene, népművelés szakon diplomázott, tanított a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban, majd öt évig szólamvezető volt a debreceni Kodály Kórusban, mellette vezette a Kossuth Lajos Tudományegyetem énekkarát és segédkarnagy volt a MÁV Férfikarnál.

Mostanában izgalmas sorozatával viszi közelebb a zenét – nagy alkotók nagy műveit – fogékony hallgatóságához: előadásainak lelkes tábora van. Most már nem csak Szombathelyen hallgatják ők, meghallgatták Répcelakon is.