Megpróbáltunk élni – A Haragossziget ősbemutatója a WS Színházban

A fikció és a kortárs valóság egymásra mutat Lőrinczy Attila Haragossziget című vadonatúj drámájában, amelynek szombathelyi ősbemutatója ráadásul különös kontextusban jött létre: karácsony közeledtével, a győri családi tragédia árnyékában.

Ne ölj!

Ahol tiltótábla van, ott a tilalmat megszegik. De miért? És ahol véget ér a jogi értelmezés meg a kommentkultúra, ott kezdődik a dráma. Lőrinczy Attila – olvasnivalónak is nagyon ajánlható – színdarabja úgy teremt körvonalazható, hiteles, hús-vér karaktereket, úgy rajzolja meg a tetthez vezető utat, hogy nem vádol, nem fogadkozik, nem csatlakozik a hadhoz – egyszerűen kézen fog és bevezet az erdő sűrűjébe. A párhuzamosan haladó három monológból (többféleképpen érthető, értendő vallomásból) építkező szöveg háromszólamú zeneműként, sűrű hálóként működik: a legkisebb szónak, motívumnak is jelentése, jelentősége van. Ahogyan jelentése van a szerkezetnek, a szöveg felépítésének is: ez a három ember, ez a három élet voltaképpen soha nem találkozik. (Ez a nem-találkozás a tragédia kulcsa.)

Lőrinczy Attila drámája a WSSZ felkérésére született, az Európai Színházi Konvenció ifjúsági projektjében, hívószava a düh. (Hogy mi dühíti a „mai fiatalokat”.)

A Haragossziget mindvégig képes megőrizni azt az alapvetően már-már hűvös, tárgyilagos, „tényfeltáró” hangnemet, azt a „reflektálatlan reflektáltságot” – a történetmondás látszólagos ártatlanságát -, amely éppen a hűvössége által vált ki hatást. A Haragosszigetben mesélés van, amelynek hallatán a nézőben apránként áll össze a kirakós. Magányból, szeretetlenségből, értetlenségből, meg nem értettségből, fizikai és lelki agresszióból, indulatból, félelemből, társadalmi tabukból és előítéletekből. Stuci, Erika 16 éves gimnazista lánya úgy emlékszik, hogy amikor kicsi volt, apukáját és anyukáját is szerette. Aztán a házasság megromlott, anyja befelé fordult, Stuci 13 éves volt, amikor imádott apja meghalt. Ő is meg akart halni (gyógyszert vett be), aztán magára talált a rockban. Zsomer 19 éves egyetemista, elméleti matematikát tanul. A világhálón, társkereső oldalon ismerkedett meg Stucival („mondhatnánk, hogy a felhőkben, ami voltaképpen szép romantikus kép, és meg is felel a valóságnak”), és rögtön tudja, hogy „ő az”. Zsomer édesanyja fiatal, feltűnő szépség (mondja Zsomer), a fiú az édesapját nem ismeri, jönnek-mennek náluk a férfiak. Erika 54 éves, könyvtáros. Dohányzik, iszik, agresszív. Szeretne még nő lenni.

A dráma – a szerkezet – trükkje abban áll, hogy Erika története tulajdonképpen a halála után, fordított időben, a halála végtelenné tágított pillanatában mesélődik el (amikor „lepereg az élet”). Nyolcvanas évek, Balaton, abortusz, bűntudat, házasság, Istennek ajánlott élet, az első lombikprogram Magyarországon. A gyerek, akinek megfogantatásáért mindent és még annál is többet megtett (talán túl sokat, addig a pontig, ahol az akarás a visszájára fordul), végül megszületik; lány. Erika álommonológját a fiáról az előadásban Réthly Attila rendezőtől Stuci kapta meg. A kerék forog, a traumák továbbadódnak. A szöveg olyan, mint valami tükör: a gyilkosság előtti és a gyilkosság utáni időszak egymásban tükröződik. Ha innen nézem, Haragossziget (a fiktív Óvár szélén) a gyerekkori idill. Ha onnan: a bűn elrejtésére tett kísérlet helyszíne. Ha amonnan: a kibeszéletlen traumák őrzőhelye. A hallgatag mély a fecsegő felszín alatt.

A Haragossziget belehúz minket a történetbe.

A dráma jelen idejében már a tett után vagyunk, de a szöveg – és a három színész – képes arra, hogy elementárissá tegye a felismerést: hogy valójában mi történik (mi történt). „Megpróbáltunk élni”, mondja Stuci. Nem sikerült.

Réthly Attila rendezőként másik – mondhatni fordított – utat választ. A falakra szerelt képernyőkről rögtön bombasztikus bulvárcímek nyomják a képünkbe a hírt a bestiális gyilkosságról – innen indulunk.

A stúdió kicsi játéktere két-, illetve háromosztatú.

Balra Zsomer szobája, jobbra Stucié. Gyerekszobák. Jól berendezett, világos, intim terek – hát mi bajuk lehet ezeknek? Középen tűzvörös-vérpiros szőnyeg jelzi a tragédiát. Hátul középen szekrény, onnan lép ki a térbe Erika – azzal kicsit talán morbid, de abszolút helytálló áthallással, hogy a szekrényből kihulló csontvázakkal előbb-utóbb valamit muszáj kezdeni (díszlet: Réthly Attila, Réthly Kamilla).

Kenderes Csaba Zsomer szerepében szeretetéhes, félszeg gyerek, aki kötődésre és talán lovagias tettekre vágyik: a farmerjének farzsebéből kilógó férfias lánc sokat elmond erről (jelmez: Varga Alexandra).

Nagy-Bakonyi Boglárka – Stuci – bakancsot növeszt, félelmes feketébe öltözik: rejtőzik és fölmutatja magát; szemében hol sötét izzás, hol nevetés, hol végtelen szomorúság.

Németh Judit Erikájából csak úgy süt az elrontott élet. Az a típus, aki a rontottságnak kizárólag a továbbrontására képes, bármennyire erőlködik: szívszorítóan groteszk a hulahoppkarikázó jelenet. Mindemellett a rendezés bízhatott volna kicsit többet a szövegre, a szövegszerkezetre: a játék – bármennyire is hiteles – sokszor nem kifejez, nem megjelenít, hanem inkább illusztrál, ezzel könnyíti el ezt a letaglózó történetet.