Szabó T. Anna költő és Dragomán György író a Berzsenyi Dániel Könyvtárban

Ez a könyvtár nagyon fontos hely számukra még a szombathelyi gimnazistaévekből: itt kezdtek el randizni. Itt voltak angol nyelvű könyvek, igaz, le volt vágva minden borítónak a fele – akkor még nem tudták, hogy miért –, hogy ne lehessen eladni antikváriumban.

Gyuri egy krimit kezdett olvasni, és udvarlásból azt mondta Annának, hogy ő is olvassa el, mert nagyon jó. Abba nem gondolt bele, hogy a sztori egyébként az, hogy egy embert nyúznak, de ez Annát nem is zavarta. Az angol nyelvben való megmerülést jelentette a könyvtár, mások közt szerelmi felvilágosító könyvekből is szemezgettek, akkor Google még nem volt, összebújva olvastak, suttogva beszélgettek az olvasóteremben vagy az asztal két végén ülve, pajzán cédulákat írogattak egymásnak, kicsit pirulva, tizenöt-tizenhat évesen. Akkor még posztópapucsot kellett venni, ez is egy jel volt, hogy ez olyan hely, ahol „az ember otthon van”, és a könyvtár szeretete azóta is megmaradt bennük.

Aztán felolvastak. Weöres Sándort is, mert a megismerkedésükben ezek a versek is meghatározók voltak. Ez odáig fejlődött, hogy Gyurinak Weöres az „úszóedzője” is lett: két éve 1500 méter úszás közben Weörest hallgat, és úgy érzi, azóta jobban úszik, sőt úgy összekapcsolódott a két dolog, hogy már akkor bizonyos vállmozdulatokat tesz, ha csak meghallja Weöres sorait. Azt mesélte, „vad fiatalember” volt, úgy gondolta, hogy a verseknek nincs értelmük, sőt verset írni csalás, mert a költők nem írják végig a sorokat, csak azt akarják, hogy gyorsabban teljen a lap, nem írják tele a papírt, és ez túl könnyű, és ezt meg is mondta Annának, aki költő akart lenni.

De Anna megtanította arra, hogy mi a költészet, azzal, hogy Weöres-verseket olvasott neki, és Gyuri ma úgy véli, ha ez nem történik meg, ő valószínűleg nem lett volna író. Anna nem ismert se kegyelmet, se tréfát, tudott fejből legalább ötezer verset, és ezzel a munícióval megkezdte a nevelését, hogy versszerető ember legyen. Nem volt olyan szó – fogadásból ilyet játszottak –, amelyre Anna ne tudott volna mondani egy négysoros idézetet, amelyben az a szó szerepelt. A legutóbbi Weöres-élményük pedig az, hogy Gyuri interneten megrendelte a „Weöres-összest”, és amikor megjött postán, felcsapta, és nyomban felolvasott belőle a fiaiknak – mert belőlük is versolvasókat nevelnek, „bármibe is kerül” –, Anna pedig bármelyik verset most is folytatja. Lehet, hogy a Weöres-életmű is a fejében van.

Anna arról mesélt, hogy Kozmikus csizmadia címmel állított össze egy színdarabot a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Mikor Weöresről mondták, hogy kozmikus verseket ír, ő azt felelte erre, hogy „de mindenki kozmikus, ha jól csinálja, amit csinál”. Ahhoz, hogy Anna ezt a darabot összeállítsa, két hónapon keresztül begépelte magának a fél Weöres-életművet, nem azért, mert könyvben nem volt meg, hanem mert gondolta, hogy eközben majd válogatja. Hihetetlen tanulási folyamat volt. Felfedezte, hogy a korai Weöres-versek milyen érdekesek, izgalmasak, a gyermekvers, a ráolvasás is bennük van, és hogy ilyen költő szeretne lenni inkább, mégsem olyan távolságtartó, mint amit induláskor gondolt.

Az esten felidézték azokat az emlékeiket, hogy amíg Szombathelyen diákoskodtak, feladatokat adtak egymásnak. Megpróbáltak egymásnak szerelmes verseket, novellákat írni. Nevelték egymást, kétszemélyes tanfolyam volt. Gyuri az apja írógépén írt egy lapra, ami kifért, annyit lehetett írni. Anna pedig verset írt Gyurinak. Egymást íratták. Az a tevékenység, amelyet máig folytatnak, itt kezdődött. A műfordítói pályájuk is úgy, hogy egymásnak fordítottak.

A legvadabb romantika volt, hogy különböző padokon ültek, és felolvastak vagy szövegeket mutattak egymásnak, és megbeszélték, és amikor belefáradtak a könyvekbe, valami más is történt. Úgy emlékeznek, hogy „szigorúan” csinálták, kemény feladatok voltak, eszükbe sem jutott, hogy ne írják meg másnapra. Gyuri azt mesélte, egyszer nagyon féltékeny volt, és az is a könyvtár miatt alakult ki. Ritkán fordult elő, de egyszer végre csak az övé volt a lakás, mindenki elment otthonról, Anna viszont épp OKTV-dolgozatot írt, és elment a könyvtárba Pilinszkyt olvasni. Akkor kiderült, hogy meddig tart a szerelem. Ki fontosabb: Pilinszky? Gyuri megtanulta, hogy vannak az életükben bizonyos dolgok, amelyeken nem érdemes vitatkozni, Pilinszky az Pilinszky.

Aztán visszafordult a szó Weöres Sándorra, elhangzott a A meséről című verse: „[…] és a mondott rózsa illatozzék, és nyisson az álmodott kilincs”, az utóbbi sor kapcsán magyarázta Gyuri, hogy miről szól az írás, ha „működik”: állni szemben egy fehér fallal, a kilincs kinyitja, ha benyitunk, és át lehet kukucskálni oda, ahova addig nem, lehet látni, amit addig nem. Így nyílik meg a papír is…

Gyuri felolvasta egy karácsonyi novelláját, amely arról szól, hogy az ünnepi készülődés a cukorkötözéssel kezdődik, és arra épít, amit Anna írt: „Az ünnep azé, aki várja.” Majd Anna mesélt egy intim epizódot az életükből. Elaludtak, Gyuri már szuszogott, de azért megkérdezte tőle, hogy mit álmodsz, és Gyuri félálomban felelt: „Éppen vaníliasodót készítek, és kavarom.” Anna azt mondta: „Olyan szép volt ez az áhítatos és várakozó kavarás! Irigylem, csodálom Gyurit, és sokat tanulok tőle, a főzés nála irányított meditáció.” Gyuri is emlékszik erre, csak egy pillanatra aludt el, és a pillanat-álomban „mennyei keverés volt, és a habverő is tökéletes”.

Sok történet, inspiráció és szöveg kevergett még a könyvtár előadótermében, adventet érlelő meleg szavak, mindig újra oda kavarodtak, hogy bármi különös dolog esett meg velük, mindenen lehetett nevetni, és minden csak szőtte és nem bontotta a kapcsolatuk szövetét. Végül Anna felolvasta Az ünnep azé, aki várja című versét, amely ezzel fejeződik be: „És be is mehetsz – vár az ünnep, / és minden zárt ajtót kitár. / A fa alatt angyalok ülnek – / az ünnep azé, aki vár.”