Öreg királyok mindig lesznek – Nagy Gábort kitüntették

„Vas megye kulturális életének gazdagítása érdekében végzett négy évtizedes közösségszervező és közművelődési tevékenységének, valamint a határon túli magyar nyelvű színjátszás érdekében végzett munkájának elismeréseként” – így szól a laudáció.

A pesti vigadóbeli ünnepélyes átadót a koronavírus-járványra való tekintettel el kellett halasztani. Nyilván ez a körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy Gábor azt mondja: a meglepődésen túl még nem volt érkezése teljes mélységében feldolgozni ezt a megtiszteltetést: – Az öröm még nem érkezett meg, inkább kicsit ijesztő. Miért én? Miért nem más, aki legalább annyira – ha nem jobban – megérdemelte volna?

Azt azonban rögtön megjegyzi, hogy a kitüntetés – bár ő a címzett – az egész társulatnak, a kollégáinak is szól, hiszen nélkülük nem működhetne a színház. Sőt: mindazok, akik az elmúlt négy évtizedben megfordultak itt, hozzátettek valamit ahhoz a – tegyük hozzá: nehezen megfejthető, egyszerűen csak csodálatos – jelenséghez, ami ma a celldömölki Soltis Lajos Színház. A 40. születésnap alkalmából lesz Sitkén is nyári találkozó. Vannak, akiket Angliából, Írországból várnak vissza – egy akkor talán már nem tilos ölelésre. Különben a színházi üzem folyamatos hömpölygés, sodrás és készenlét:

– Amikor megérkezett az értesítés arról, hogy megkapom ezt a kitüntetést, már teljes egészében március 15-ére koncentráltam. Örültem, hogy a színháza kiadta Sárát, vagyis megtarthatjuk az ünnepre tervezett Szigligeti-előadásunkat, A cigányt.

Pilnay Sáráról van szó, aki a Soltis Lajos Színházban kezdte, ma már végzett színművész, Celldömölkre pedig szívesen visszajár. A Benkó Bence és Fábián Péter átiratában-rendezésében játszott, celldömölki színekkel még szerethetőbbé tett, ráadásul húsba vágóan fontos Szigligeti-vígjátékban Gábor is játszik, úgyhogy:

– A kitüntetés hírére aggódni kezdtem: vajon mikor lesz az átadó? Vajon hazaérek-e időben? Telefonálásba fogtam, igyekeztem megtudni a részleteket. A kollégáimmal mindenesetre abban maradtunk, hogy biztosan hazaérek arra, amire szükség lesz rám, nem kell lemondanunk, átszerveznünk az előadást. Aztán persze kiderült, hogy semmiképpen sem ütötte volna egymást a két esemény, de az ismert okokból sajnos mindkettőt le kellett mondani.

Így aztán az alkalomra elkészült öltönyt – illetve az öltönyhöz tartozó zakót – Gábor a székesfehérvári Vörösmarty Színházban avatta föl: ez volt az utolsó nap, amikor még bátran föl lehetett kerekedni. Muszáj is volt: Nagy Péter István (Pepe) – végzős rendezőhallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – ezúttal Knut Hamsun Éhség című regényéből rendezett előadást. Igen: Pepe is a Soltis Lajos Színházban kezdte diákként, ma generációja egyik legígéretesebb rendezőhallgatója, máris jelentős előadásokkal a háta mögött; amelyek közül nem egyet a Soltis Lajos Színházban vitt színre (Szentivánéji álom, Cinóber hadművelet, Vaknyugat).

Az egyesületi alapokon nyugvó Soltis Lajos Színház ma az alternatív szcéna meghatározó szereplője. Pont negyven éve Sitkén, Nagy Gábor szülőfalujában kezdődött minden: színkört alapított ott néhány fiatal.

– Nagyon akartuk. Nagyon akartam – ők meg jöttek velem – mondja Gábor. Így visszanézve akár annak a ténynek is jelképes értelme van, hogy a legelső sitkei bemutató nem jöhetett létre. Nevetünk egyet ezen, hiszen a Soltis Lajos Színház története nem más, mint nagy újjászületések története. Szóval: hideg volt az első tél, a művelődési ház is – úgyhogy a kis társulat azonnal vándorútra indult: a sárvári ifjúsági klub fogadta be, ott volt a legelső, háromszemélyes szilveszteri bemutató. Aztán Gércén próbálkozott az eltökélt csapat. 1982 tavasza aztán hazavitte őket Sitkére: és onnan már nem volt megállás. – A Sitkei Színkört nem a tudatos szakmai munka, nem a tudomány és a tervezés, hanem az érzelmek hozták létre, meg azok is működtették – jegyzi meg Gábor.

Talán itt nyakon csíphetjük a jogutód, a Soltis Lajos Színház titkát. Mert bár Nagy Gábornak ahhoz is különös képessége van, hogy mindig a legjobb szakemberekkel, rendezőkkel hozza össze a sors – mindig azokkal, akikre a színháznak éppen szüksége van, miközben a színház maga is folyamatosan neveli ki a saját szakembereit – azért az érzelmi tényezőt nem lehet kihagyni. A Soltis Lajos Színház lélegző, eleven, folyton változó – mégis mindig önazonos – közösség, ahova erős érzelmi kötelék fűzi azokat is, akik nem társulati tagok, de valamilyen úton-módon kapcsolatba kerülnek a társulattal. És ebben az állandó hullámzásban minden tekintetben a biztos pont – mint Ottliknál a nyugalom és a biztonság fölbillenthetetlen hajósúlya – maga Nagy Gá bor. Aki észrevétlenül úgy vált a színház „atyjává”, hogy megmaradt örök fiatalnak. Vagy talán ez a kettősség mindig is megvolt: hogy a kisiskoláshoz ugyanúgy fordul, mint a kamaszhoz – vagy a polgármesterhez. Aki egyszer találkozott vele, másodszor azt érzi, hogy már ezer éve ismeri.

Derű és hajósúly. A legnagyobb billenés 2000-ben történt: azon a novemberi estén, amikor a vétlen sofőr, Soltis Lajos és három utasa közül kettő – Figer Szabina, Kurucz László – autóbaleset áldozata lett. Nagy Gábor is az autóban ült, súlyos sérüléseket szenvedett: három hónapig kórházban ápolták. Összetört, minden értelemben. De a kórházi ágyról is dolgozott. A munka – a színház tartotta életben.

A trauma után elhagyta Sitkét a társulat – Gábor akkor már a művelődési házat is vezette, nemcsak a színkört –, amely Celldömölkön talált otthonra; egy idő után a szó szoros értelmében is: a város szívében ott áll a színház (mint a mesében). Az önkormányzat bocsátotta a társulat rendelkezésére, a társulat – az egyesület – működteti. Ha időrendi sorrendet tartunk, 1997-et meg kell említenünk: a sitkei csapat abban az évben találkozott össze egy fesztiválon Soltis Lajossal, a neves vajdasági színész-rendezővel, a Tanyaszínház egyik alapítójával. Sorsfordító pillanat volt: az ördögkerék- életű, karcos és csupa szív Soltis Lajos nemcsak társulatra, otthonra is talált Sitkén, csodálatos előadások születtek (A bor, Szentek kútja, Tóték).

– Szintet lépett abban a három évben a színkör: már nevében is szerepelt, hogy alternatív színház – mondja Gábor, aki művészeti vezetőnek kérte föl Soltis Lajost. A sitkei nyári táborokban pedig barátságok, szakmai kapcsolatok, szerelmek szövődtek. Már rég fesztiválok jegyzett és várva várt szereplője volt a Sitkei Színkör.

Ezt a folyamatot is megakasztotta a tragédia (amely színházi előadás után történt: Lajos Pécsen játszott, sitkei kollégái és barátai elkísérték; hazafelé tartották már, amikor…). De – ezt nem lehet másképpen mondani – ismét győzött a közösség és a színház ereje: a színkör nemcsak túlélte, hanem megerősödve került ki abból a szakadékból, amelybe a baleset révén zuhant. Celldömölkre költözvén pedig nem volt kérdés, hogy a társulat fölveszi Soltis Lajos nevét. Ma már többen vannak a színháznál, akik személyesen nem ismerték Soltis Lajost. És mégis. Különös ez: az a három év (megint csak Ottlikkal) nem telt el, hanem van. Kifeszítve a mindenség képernyőjére.

Gáborral arról is szót váltunk, hogy az erős – néha viharos – érzelmi hullámzások és kötődések mellett voltaképpen az állandó küzdés is meghatározta (meghatározza) a színház életét. Küzdelem, mindig valamiért: a megfelelő játszóhelyért, a pénzügyi biztonságért, a megmaradásért.

A Soltis Lajos Színház ma már igazi színházi nagyüzem: társulattal, stúdiósokkal, művészeti iskolával, bérletekkel, repertoárral, fesztiválokkal – és fesztiválsikerekkel –, turnékkal, szakmai táborokkal: itthon és Erdélyben. Erdély különösen fontos Gábor – és általa a társulat – számára. (Utazás, pakolás, rozoga kultúrházak, nagy fáradság ez, de mindig megéri.) Aki volt olyan szerencsés, hogy vele utazhatott, gyorsan az a benyomása támadt: mindent tud – és mindenhol barátok, ismerősök várják. Mintha odavalósi lenne. A mindentudást szerényen viszszautasítja. A barátságok meg? Úgy látszik, ilyen a természete. (Most mondjuk azt, hogy született népművelő? Az mellékes ebből a szempontból, hogy a Pécsi Tudományegyetem művelődésszervezőként diplomázott.)

Valamiről ne feledkezzünk meg: miközben Nagy Gábor a Soltis Lajos Színházat – ezt az egyfelől szigorú szabályok szerint működő szervezetet, másfelől lélegző, eleven élőlényt – irányítja, vérbeli játékos. Színész. A jubileumi előadásban – Csehov: 3 nővér, Sardar Tagirovsky átiratában, rendezésében – Csebutikint, a doktort játssza: mély és szép alakítás. A Szentivánéji álomban Égeus, aki álmodik. A Liliomfiban ő az idősebb Svarz (mint „vödör hideg víz” a végén). Szóval: Gábor, nem szerettél volna, nem szeretnél többet játszani? (Tegeződünk, régóta ismerjük egymást.)

– Eleinte többet berzenkedtem amiatt, hogy a színház egyéb ügyei megfosztanak a színpadtól, mert ha valamit a színházban szeretek, az a játék. A varázslat: nekem elsősorban ezt jelenti a színház, bár már nem tudok naiv néző lenni. Amikor a soproni színházban vendégeskedtünk néhányan, külön élmény volt, hogy három gyorsöltözést megoldottam magam, nem kellett öltöztető – mi ehhez vagyunk hozzászokva. Ami meg a színpadi jövőmet illeti: sok mesejátékunk van, öreg királyok mindig lesznek. Most kaptam meg Bora Levente mesejátékának példányát – Janka ágya –, a szereposztást még nem tudom. Öreg király éppen nincs, de van benne egy nagy, pöffeteg párna. Ki lehetne más, mint én?