Minden ötödik egy gomb legyen – Szirom borzong a fán, lehull: Radnóti Miklós születésnapjára

A finom, törékeny, sebezhető – mégis tökéletes – szépség, mindig, de szó szerint mindig az elmúlás sejtelmének előterében. Csakhogy amint a lehulló szirom a földre irányítja a tekintetet, rögtön irányt vált, fölfelé: mondjuk „csippenti szél”. Vagy: az égre írj (föl), ha minden összetört (le). Talán ennek a hintázásnak a ritmusa, szépsége és fegyelme teszi olyan elevenné Radnóti költészetét, miközben egy pillanatra sem halványul a kérdés: honnan volt ereje az antik versmértékhez Borban és az erőltetett menet idején.

A forma – minden. Talán erő. Akkor is, vagy akkor főleg, amikor a világ így vagy úgy, de hullik szét. „Fáról szirom hull, / csippenti szél, / sok katona vígan mendegél (…).” Vagy: „Szerelmed rámhull kerengve, mint hulló nagy vadgesztenyelevél.” Vagy a részlet a Naplóból: „– Nem, igyekszem túlélni. Az ember tiltakozzék, mondjon nemet az egészre, de ne altatóval.” Hanem hexameterekkel. (Hexameter, dactilus, spondeus – lehetnének gyógyszernevek is.)

„Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.

S halott-e már a perdülő szirom, / ha hullni kezd? / vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?”

Így ér véget az 1939-es Ikrek hava, Radnóti önéletrajzi prózája, benne a kínzó fölismerés (sors- és véletlenszerű megtudás), hogy „én haltam meg vagy a másik”, ha egyszer ikerszülés volt, és sem az anya, sem az egyik csecsemő nem élte túl. Én – vagy a másik. Én – az valaki más. A magyar katolikus költő, akit zsidóként gyilkolnak meg 1944 őszén. Hova lehet írni, ha az ég is összetört. (Amikor a fordításról beszél – vitázik Jeannal –, akkor is a formáról beszél. Az a hűség.) De ez még a gyerekkor, Ágival. „– Mit játszunk? – hajolok felé. – Amit akarsz, – lélegzi engedékenyen.

A szoba közepére, az asztal mellé esik a legtöbb fény. Leülünk egymással szemben a földre és elkezdjük kirakni a délután szedett kavicsokat. Az egyik sort Ági rakja, a másikat én. Előveszem féltve őrzött gombjaimat is. – Minden ötödik legyen egy gomb, – suttogom s Ági elégedetten pityeg.

– Négy kavics, egy gomb – boldogan számol, hozzányúlhat a gombokhoz, nagy megtiszteltetést érez. A sorok nyúlnak, csúszunk a padlón. Ági mögött egy szék áll, támlájára akasztva apa kabátja lóg. Hátrább ül egy kicsit, meglöki a széket, a szék felborul. A zuhanásra ijedten reccsen a másik szobában az ágy s az ágy fölött kigyúl a lámpa.

– Ő borította fel! – sikolt Ági rémülten, nem néz rám, csak felém mutat. Megsemmisülten állunk a szivárgó fényben, szemem előtt nagy és egyre nagyobbodó fehér karikák forognak. Anya is egyre növekszik, fekete szeme szúr. Kitölti az ajtó világos négyszögét, nehéz, fehér ingében olyan, mint egy haragos szobor.” A nagyfiúnak a fásládán alvás a büntetés. Kisvártatva: „Ági totyog ki mezítláb, fölfelé tartott fejjel a félignyitott ajtón, párnáját és paplanát maga után húzza a földön. Hüppögve mászik fel mellém a ládára, apró nyögéssel feje alá gyűri a párnát, kis nedves orrát az oldalamhoz nyomja.”

„Ó április, ó április, / a nap se süt, nem bomlanak / a folyton nedvesorru kis rügyek se még / a füttyös ég alatt.” Ez az igazi lélekvándorlás: Ági kis nedves orrának képe-emléke a Radnóti-naptár áprilisi lapján sejlik át – vagy fordítva. (Olyan szép és árnyalt egymásra kopírozódás ez, amelyet minden érintés csak összetörhet: itt hintázik a tavasz, a gyerek, a kislány, a rügy, a virág – föl és le, föl és le.)

A kis rügyek pedig bomlanak. Sőt: letéphetjük már a Radnóti-naptár következő lapját is, következhet a tavaszi rituálé. A mondogatni való varázsige, minden rossz ellen, a Május: „Szirom borzong a fán, lehull; / Fehérlő illatokkal alkonyul. / A hegyről hűvös éj csorog, / lépkednek benne lombos fasorok. / Megbú a fázós kis meleg, / vadgesztenyék gyertyái fénylenek.”

Ami vad, az szelíd. A mozgás (amint a magas és mély magánhangzók váltakozásában is megnyilvánul: föl-le, föl-le), a fények, az illatok. Ha elindulnak a fák – Shakespeare-től tudjuk –, abban van valami baljós. Megbú a fázós kis meleg: a büntetésben összebújó két kisgyerek. Gombok, kavicsok, szirmok, gesztenyék. Versek és képek. A Radnóti Miklósról és Gyarmati Fanniról készült fotókba jó volna beleköltözni: a vágyott, békés és boldog élet sugárzik mindegyikről.